“Minden beszélgetés, amibe belevágtam, megváltoztatott engem is”

“Hogyan tudunk egymáshoz a lehető legközelebb kerülni anélkül, hogy bántanánk egymást. Ez a kérdés a feladat, ami irányt szab és meghatározza a magatartásomat” – vallja Büky Dorottya, a Feldmár Intézet igazgatója, aki egykori rabokkal készített interjúit adja közre most megjelent, Angyalboksz – Nehézfiúk a börtönéletről című kötetében. Az Ad Librum kiadó riportkönyv-sorozatában publikált könyv szerzője Könyv Guru érdeklődésére beszél egyebek mellett arról, hogyan győzte le az idegenkedését a börtönnel és a rabokkal szemben, milyen “olykor tragikus, olykor egészen röhejes” meglepetések érték az interjúk során, és hogy miért kellene gyengédebben, humánusabban bánni a börtönbe került emberekkel.

“Az idegenkedés csak addig tart, ameddig a kívülállás” – hangsúlyozza Feldmár András a kötet előszavában. Önnek mennyi ideig tartott, amíg a rabokkal közös munka során legyőzte a belső ellenállásait, idegenkedését?

Néhány hétig. Igaz, az első napokban rémálmaim voltak. A börtön önmagában is félelmetes volt, 8 rácsos vasajtón keresztül juthatunk el a kápolnáig, ahol játszunk, meg kellett szokni a csigalépcsőt, a mögöttünk becsapódó ajtók hangját, a szagokat, az őrök egyenruháit, fegyvereit, a magas szögesdrót kerítéseket, a kutyák ugatását. És az emberek, a rabok még csak ez után jöttek. A közös munka nagyon sokat segített, a játék, a zene, az ének. El kellett rendeznem magamban a bűncselekményekhez való viszonyomat, át kellett gondolnom és úja meg újra megértenem, hogy egy ember nem azonos a bűncselekményével. Ez a folyamat munka, és én elhatároztam, hogy elvégzem. Amikor az előítélet függönye felszakadozik, meglátja az ember a másik ember arcát, attól kezdve nincs gond. Ez egy kölcsönös folyamat volt, nem csak nekem kellett leküzdeni az előítéleteimet, hanem a fiúknak is.

Az ő élettapasztalataik gyakran sokkal súlyosabbak, fájdalmasabbak, rettenetesebbek, mint az enyémek, ahhoz, hogy ők megbízzanak bárkiben, óriási bátorság kellett

és kell a mai napig. Sokkal nagyobb bátorság, mint az enyém.

A cím, az Angyalboksz a rabokkal közös színházi projektjüknek, a Mesekör egyik előadásának a címe volt. Miért épp ezt választotta?

A mesék, amit a fiúk a saját életük élményeiből összeállítanak, mindig aktuálisak. Ami a társaságot, benne engem is, éppen foglalkoztat, az beleszövődik a mesébe. Amikor az Angyalboksz-mesét csináltuk, a kérdés az volt, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a fehér és mi a fekete, jó-e az, ami kellemes, vagy éppenséggel, ami jó, az nem is lehet kellemes egyáltalán. Erről beszélgettünk, gondolkodtunk, a mesejátékban egy fehér és egy fekete angyal bokszolt a hős lelkéért. A könyvnek is ez az egyik fő kérdése, amin szerintem mindenkinek érdemes elgondolkodnia. Nem a bűnt relativizálom, csak megpróbálok a bűnöző stigma mögé benézni.

Az adatok szerint a Mesekör sokat segít a résztvevőknek, hogy később, büntetésük végeztével könnyebben visszailleszkedjenek a társadalomba. Ön szerint mi a legfőbb akadálya a sikeres integrációnak ma Magyarországon?

Ez egy komplex szociológiai, pszichológiai, sőt, politikai probléma, nem csak itt, hanem a világon mindenhol. Az alapkérdés szerintem az, hogy a büntetés-végrehajtásnak mi az elsődleges célja, mert bármilyen reintegrációs program egy célrendszerhez kapcsolódik. Ha a BV célja az, hogy a börtönben ülő ember kapjon segítséget ahhoz, hogy ne kerüljön többé vissza, akkor ezt a célt oktatással, munkával, különféle felkészítő programokkal, civil kapcsolatokkal, a családi kapcsolatok erősítésével, az egyházak bevonásával lehet támogatni. Meg kell mutatni a börtönökben a raboknak, hogy van másféle élet is, mert sokuknak erről fogalmuk sincsen. Erőszakkal ez nem megy, csak személyes figyelemmel és akár tetszik, akár nem, gyengédséggel.

Az erőszakra ellenállás a reakció, de a figyelem, a szeretet kinyitja a tudatot és esély teremtődik, hogy valaki felébred és elhiszi, hogy lehet más élete.

Aki ezt átéli, az tudja a saját energiáját új célokra, feladatokra fordítani. Persze van, hogy már késő, nem működik a dolog, nem tud, nem akar együttműködni egy ember. De az én tapasztalatom szerint a többség, ha lát jobbat, akkor azt választja. Na most, hogy egy börtön az a hely legyen, ahol kedvesen, mi több gyengéden bánjanak olyan alakokkal, akik mindenféle súlyos bűncselekményt követtek el, hát ezt a társadalom nehezen nyeli le, különösen akkor, ha kint, a szabadságban sem túlságosan kellemes az élet. Az alapvető érzés a rabok iránt a bosszúvágy, a düh, a gyűlölet, és ez érthető is. Pedig gondolkodhatnánk pragmatikusan is, hiszen a fogvatartás őrült drága és valamennyiünk, a költségvetés számára is sokkal jobb lenne, ha nem kerülnének vissza a börtönbe az emberek. Az integráció, a reintegráció sokkal olcsóbb, mint a börtönök építése és fenntartása. Lehetne egy humánus és költséghatékony modell felé mozogni, de ahogy én látom, ennek most nincs itt az ideje nálunk.

“Lehet, hogy megmentette az életedet a börtön? – Száz százalék. Megmentett, és jobbá is tett.” Ez a kötetben olvasható egyik kérdés-felelet biztosan sok olvasót megdöbbent, elgondolkodtat. De vajon szerzőként és a Mesekör sok éves tapasztalataival a háta mögött volt-e olyan, amin Ön is meglepődött a beszélgetések alatt?

Minden pillanat hoz meglepetést, ahogy az ember megismerkedik egy másik ember életével, ahogy a történetek kibomlanak, ahogy belelátunk az okok és az okozatok végtelen szövevényébe, olykor tragikus, olykor egészen röhejes meglepetések érik az embert. Minden beszélgetés, amibe belevágtam, megváltoztatott engem is, nem is szabad elkezdeni beszélgetni úgy isten igazából, ha az ember nincsen készen erre a mindent felforgató metamorfózisra.

Mit tudott a börtönbeli munkájában kamatoztatni a Feldmár András által sokat idézett R. D. Laing skót pszichiáter fél évszázaddal ezelőtti forradalmi (ám máig nem igazán elfogadott) nézeteiből?

Laing egyes nézeteit a mai napig megkérdőjelezik, más nézetei etalonná váltak, ismét mások meg éppen most napjainkban válnak bizonyítottá és lesznek a legújabb tudományos paradigma részévé. Ő jócskán megelőzte a korát, ahogy a nagy gondolkodók általában. A börtönbeli munkában számomra a nagy feladvány Laingnek az a kérdése, hogy hogyan tudunk egymáshoz a lehető legközelebb kerülni anélkül, hogy bántanánk egymást. Ez a kérdés a feladat, ami irányt szab és meghatározza a magatartásomat. Nincs recept, a folyamat teljesen személyes, óriási az etikai felelősség az emberen minden pillanatban.

Büky Dorottya és néhány rab

Hogyan tudná összefoglalni a hét beszélgetés tanulságát?

Ez nehéz kérdés, szerintem nem nekem kéne feltenni. Én egy folyamatban, egy végtelenített játékban vagyok a mesekörös fogvatartottakkal, illetve a szabadultakkal, ami 2011-ben kezdődött és még javában zajlik, ennek egy állomása ez a könyv, egy metszet, aminek számomra önmagában nincsen tanulsága, de ez nem jelenti azt, hogy mások, az olvasók számára ne lenne. Ami fontos és csak a könyvhöz, csak a hét beszélgetéshez tartozik, hogy akármennyire is részesei vagyunk ennek a bizonyos végtelenített játéknak, beszélgetésnek – mégis mindig lehet beljebb menni, közelebb jutni egymáshoz. Ez nem lepett meg engem, de konstatáltam ismét egyszer.

Szintén az előszóban fejtegette, hogy milyen “hihetetlenül, végtelenül érdekes minden egyes istenadta pillanat, amikor a maszk mögül kikukucskál valaki”. Mi volt a célja a kötettel: ezeket a pillanatokat megragadni, vagy valami más is?

Nem volt célom a kötettel, egy felhívásra reagáltam, a kiadó remek ötletére, amit pályázatban kihirdetett. Úgy gondoltam, hogy ha szerinte ez – mármint zárt szubkultúrákba bepillantani interjúkötetek formájában – érdekes, akkor biztos az, és mivel a fiúk is szívesen vállalkoztak, így belevágtunk. Ha bármilyen célt meg lehet fogalmazni, akkor az az, amit mostanában érzékenyítésnek neveznek, hogy

vegyem már észre, én, az olvasó, hogy a másik, akit egy stigma mögé bezárok, hogy ne is lássam, ő is ember, pont, mint én.

Van egyébként elképzelése, kik fogják olvasni a könyvét? Kiknek ajánlaná? El fogják juttatni a kötetet a börtön(ök)be is?

Ez kicsit marketinges kérdés, nem akarom ezt is azzal visszadobni, hogy nem az én dolgom ezt tudni. Én mindenkinek ajánlanám, leginkább azoknak, akiknek a legerősebbek az elveik, véleményeik, előítéleteik. Hátha, hátha… A börtönökben a fogvatartottak sokan el fogják olvasni, róluk szól, ők a legfontosabb közönség. Biztos elolvassák a BV-sek. Szerintem nagyon pozitív a könyvben a börtönről a kép, vagyis jól látható, hogy itt sem csak fehér és fekete, van, akinek az életét menti meg a börtön. Fontos lenne, hogy fiatalok is elolvassák, főként olyanok, akik már fél lábbal a sitten vannak, hogy a börtön-romantika ne húzza be őket. Tanároknak kötelezővé tenném. A kiadó, ahogy én látom, szeretné a bulvár könyvek piacán is szórni, örülnék, ha ez sikerülne, elég sok vér, szex, brutalitás van benne, de ezt a piacot én nem céloztam meg, az biztos.

A kiadás előtt egyeztette a szöveget beszélgetőpartnerekkel? És ha igen, mit szóltak azokhoz, a szöveg közben többször is beszúrt zárójeles kommentárokhoz, gondolatokhoz, amiket nem mondott ki, nem nekik szánt?

Igen, egy ember kivételével mindannyian elolvasták, amit kértek, azt módosítottam természetesen. Vigyázunk egymásra. Ők ismernek engem, ismerik a kommentjeimet is, ezeket hangosan is kimondom, a fülük hallatára, nem lepődtek meg, jól szórakoztak. Örülnek a könyvnek.

Mennyi időt vett igénybe a teljes munka az interjúk megszervezésétől a nyomdába való leadásig?

Nagyjából négy hónapos folyamat volt.

Milyen nehézségekkel szembesült az írás során? Hogyan lendült át ezeken?

Volt olyan interjúalanyom, akit időközben letartóztattak, így nem tudott belekerülni a könyvbe. Meg volt beszélve, hogy 10-kor találkozunk, nem jött, háromkor felhívott a felesége sírva. Hát én is sírtam, de nem a könyv miatt elsősorban. Ezzel az emberrel éveken át dolgoztam együtt, személyes tragédiaként éltem át, hogy visszakerült. Ez volt a könyv legnehezebb pillanata is, mert ő nagyon fontos és izgalmas beszélgető partner lett volna. De talán kiszabadul és akkor majd egy másik könyv születhet vele…

Egy ilyen témára biztosan sok kiadó lecsapott volna. Miért választotta az Ad Librumot?

Nem kerestem kiadót. Amíg az Ad Librum ki nem írta a pályázatot, eszembe sem jutott, hogy megírjam ezt a könyvet. Ez az igazság. De szerintem ez pont így van jól, a Mesekörben is így születnek a mesék, nem tervezetten, akaratosan, hanem intuitíven, egymástól inspirálódva, sok, sok rögtönzéssel. Én így szeretek dolgozni.

Az egyik beszélgetés közbe szúrt zárójeles kommentjében említette, hogy lehet, készít egy másik interjúkötetet a börtönben ülők feleségeivel, akik hűségesen várnak, nevelik a gyerekeket, készítik a csomagokat. Tényleg komolyan tervez egy ilyen kötetet?

Hogy lesz-e folytatás, azt – most úgy gondolom – a könyv sikere határozza meg, hogy érdemesnek látom-e, hogy ezzel töltsem az időt, vagy okosabb, ha inkább dolgozom csak szépen a börtönben. Sok lehetőséget látok, ismerek jó pár olyan volt vagy jelenlegi börtönlakót, akikkel még érdemes lenne beszélgetni, akiknek görög tragédiába, horrorba, krimibe vagy akciófilmbe valóan érdekes és tanulságos az élete. A feleségek is nagyon fontos téma, a gyerekekről nem is beszélve. Magyarország már réges-régen csatlakozott ahhoz az európai egyezményhez, ami a fogvatartottak gyerekeivel való bánásmódot szabályozza, a letartóztatás körülményeitől a beszélőkön keresztül, a kapcsolattartás különféle módjaiig. Hát nem mindig sikerül betartani a dolgokat, gondolom, ezt nem is kell mondanom. Nagyjából 40 000 gyereket érint ez a kérdés, akik aztán végképp nem tehetnek semmiről. Róluk is kéne, hogy szóljon egy könyv.

Az Angyalboksz kapható a kiadótól, a Libriben, a Lírában, a Bookline-on és e-könyvben is.