Történelemszemlélő / Putris Panni és arzénes társai

 “Mit kínlódsz vele?” – A tiszazugi arzénes mérgezések

Mátay Mónika (szerk.)

Egy évszázada híres-hírhedt gyilkosságsorozat zajlott le az Alföldön: a tiszazugi arzénes mérgezések. A számtalan formában kutatott, feldolgozott bűnténysorozatot az utóbbi években minden korábbinál szélesebb körű, interdiszciplináris kutatói összefogással vették górcső alá, és mostanra monográfiává értek a munkálatok. A vizsgálatokat végző kutatócsoport 2011 ősze óta működik az ELTE Történeti Intézetében, a témát feldolgozó kötet várhatóan 2016 őszén jelenik meg. Könyv Guru több részletben is foglalkozik a publikálás előtt álló kötettel, a szerkesztők a nyár folyamán exkluzív részleteket osztanak meg az olvasókkal belőle, és bepillantást engednek a Magyarországon eddig ritkaságszámba menő kutatás részleteibe.

* * *

1929 nyár elején meghökkentő pletyka terjedt el a tiszazugi falvakban: az asszonyok rákaptak az arzénezésre. A híresztelések szerint kiábrándult, csalódott, dühös nők megmérgezték iszákos, durva, vagy éppen rokkant férjüket, megszabadultak attól, aki a terhükre volt és megkeserítette az életüket. A dologról a helyi sajtó is beszámolt – különösebb következmények nélkül. A hatóságok eleinte nem foglalkoztak az üggyel, úgy vélték, a dolog érdektelen, vagy, hogy a gyilkos asszonyok csupán a képzelet szüleményei.

Néhány héttel később mégis lázasan dolgoztak a csendőrök, a korszak legszenzációsabb bűnügyét próbálták felgöngyölíteni. A tiszazugi botrány kapcsán felbolydult az ország, az arzén címlapsztori lett, az újságok vezető hírekben közölték az újabb és újabb részleteket. Nyár végén a kultuszminiszter, Klebelsberg Kuno hosszú cikkben értelmezte az indítékokat, okokat, és körülményeket. De nemcsak a hazai médiamunkásokat foglalkoztatta a szenzáció, a nemzetközi sajtó is felfigyelt az arzénos asszonysereg rémtetteire. A New York Times-ban például több cikk foglalkozott a Tiszazuggal, mint a korszak Magyarországával összesen.

A kommunista Háy Gyula néhány évvel az események után, az 1930-as évek közepén Tiszazug címmel drámát írt a méregkeverő asszonyokról, ami a későbbiekben a koalíciós korszak kurzusdarabja lett. A szerző, szándéka szerint, leleplezte a szegényparasztságot kilátástalan helyzetbe taszító Horthy rendszer alávalóságát, a kiszolgáltatott asszonyok elkeseredését. A darab üzenete egyértelmű: nem egyéni felelősség, hanem egy minden ízében rothadt és kizsákmányoló politikai-gazdasági rendszer áll a kollektív tragédia hátterében.

A Tiszazug 1945-ben nyomtatásban is megjelent, sőt még az év tavaszán, májusban, a fővárosban színpadra állították. A bemutató alkalmat adott arra, hogy a hatalomra törő kommunista politikusok kiaknázzák a tiszazugi perek Háy Gyula-féle adaptációjában rejlő propaganda lehetőséget. A dráma budapesti debütálására történeti szempontból kritikus viszonyok között került sor. Az ország területén épphogy csak befejeződtek a fegyveres harcok, a főváros romokban hevert. A Nemzeti Színház épülete is súlyos károkat szenvedett, ezért a darabot a színház helyreállításáig a Magyar Színházban játszották, összesen ötvenhét alkalommal: hónapokon keresztül folyamatosan szerepelt a repertoáron.[2] Szeptemberre befejeződött a Nemzeti Színház épületének helyreállítása. A megnyitón a Himnusz és az Internacionálé elhangzása után a Bánk bánt tűzték műsorra, ezt követően pedig, szinte minden este a Tiszazugot.

Kutatásunk alapötlete, hogy társadalomtörténeti vizsgálódás tárgyává tegyük az arzénes asszonyok históriáját, egy, az ELTE Történeti Intézetében zajló posztgraduális szemináriumon merült fel. Történeti antropológiai szövegek elemzésével foglalkoztunk, egyebek mellett a kitűnő francia társadalomtörténész, Alain Corbin A kannibálok falva[3] című monográfiájával. Corbin egy, helytelenül porosz kémnek vélt nemesember lincselésének és megcsonkításának történetét dolgozta fel. A történetben a III. Napóleont éltető, kissé ittas falusiak egy verőfényes nyári délutánon brutálisan leszámoltak a császár „ellenségével”. Corbin azt a kérdést boncolgatja, vajon hogyan lehetséges, hogy míg a helybeliek cselekedetüket helyénvaló, bátor és hazafias tettnek tartották, az országos közvélemény atavisztikus, brutális, vadállati gyilkosságnak bélyegezte az eseményt a franciák számára oly szégyenletes 1870-es esztendőben? Hogyan élhetnek szinkronban, egy nemzeten belül ennyire radikálisan eltérő értelmezések? Ekkor idéztük fel a tiszazugi mérgezések kapcsán keletkezett, alapvetően különböző, párhuzamos felfogásokat.

Természetesen az arzénos asszonyokkal már foglalkoztak a történészek. Készültek a témában publikációk, Bodó Béla monográfiája, Gunszt Péter és Gyáni Gábor vonatkozó tanulmányai, csak, hogy néhányat említsünk. Mindeddig azonban magyar nyelven önálló, a témának szentelt kötet, nem látott napvilágot. Az ELTE Történeti Intézetében a 2011-es őszi félévben három szinten, posztgraduális tanulmányokban, mesterképzésben és az alapképzésben résztvevő diákokból kutató szeminárium indult, amely az arzénes mérgezések elemzését tűzte ki célul.

 

 

A korszakban és a II. világháború utáni évtizedekben számos, az arzénos mérgezésekre vonatkozó értelmezés látott napvilágot. Publicisták, szociológusok, kultúrpolitikusok, szépírók és újságírók keresték a társadalmi dráma magyarázatát. Melyek ezek a párhuzamos értelmezések? Milyen eredményre vezet a diskurzuselemzés, amelyben a különféle ideológiai és társadalmi hátterű szövegek keletkeztek? Kérdés, vajon mennyire tekinthető kivételesnek a vizsgált esemény? Nemzetközi mércével mérve egyedülálló, vagy más társadalmi-kulturális közegben is van példa hasonlóan drasztikus, civil személyek által megvalósított „szelekcióra”? A feminista társadalomtörténet-írás túlnyomóan a nők kiszolgáltatott helyzetére hívta fel a figyelmet a múlt társadalmaiban. Vajon alkalmas-e a jelen vizsgálat arra, hogy ezt a sommás és sematikus ábrázolást újraértékeljük?

Mennyiben hoz új eredményeket egy olyan történelmi elemzés, ahol külön figyelmet fordítunk a társadalmi nem kategóriára, a nemek viszonyára?

A kutatást számos, az elmúlt évtizedekben bekövetkezett módszertani újítás segítette. Ezek között kiemelten fontos a mikrotörténelem és a történeti antropológia, de hangsúlyoznunk kell az alsóbb osztályok életviszonyainak szentelt kitüntetett figyelmet is. Szintén az elemzést könnyíti az 1970–80-as évek paradigmaváltása, az új kultúrtörténeti irányzat felbukkanása, és azon belül a nyelvi fordulatként emlegetett szemlélet, kutatási megközelítés népszerűvé válása a történészek között, akik ettől kezdve tudatosabban reflektáltak a nyelvhez való viszonyukra és a diskurzuselemzésre.

Választott témánk és a rendelkezésünkre álló források lehetővé teszik olyan, eddig kevéssé ismert módszerek alkalmazását, mint például a jogantropológia, amely az érintettek és a jogi szakemberek joghoz való viszonyát, a jogi normák érvényesülését, a jogéletben való eligazodást vizsgálja. A levéltári források feldolgozása mellett építettünk a vonatkozó sajtóirodalom és a tiszazugiakkal készített interjúkra is. A sokoldalú megközelítés gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen egyszerre több társadalomtudomány módszertani innovációit is használhattuk, amelyek új megközelítést és szemléletet eredményeztek. Gyakorlati jellegű eredmény a tiszazugi régió, de az egész magyar társadalom szembesülési lehetősége a mérgezési esetekkel. Az „interdiszciplináris” esetünkben nem divatszó csupán, hiszen választott témánk maximálisan lehetőséget ad az efféle megközelítésre, sőt számunkra ez az egyetlen releváns és értelmes módszer a mai társadalomtudományban és jelen kutatásban. Így lehetőségünk nyílt egy sokrétű társadalomtörténeti probléma, a két világháború közötti tiszazugi arzénes gyilkosságsorozat több szempontú értelmezésére.

 A gyilkosságok környezete: panoráma 1929-ből

1929 júniusában a Kunszentmárton és Vidéke című lapban Nyikos László tiszakürti lakos közleményben arról tudósít, hogy a Tiszazugban mind tömeges mérgezésekről pletykálnak. A csendőrök eleinte rágalmazásnak vélik a bejelentést, a férfi ellen becsületsértés vétsége miatt eljárás indul. Kevés idő elteltével azonban a vádakat megalapozottaknak vélik, és megkezdődik a kiterjedt, alapos nyomozás.

1929 júniusában meghal ifjabb Andrássy Gyula politikus és jogtudós, a kiegyezést előkészítő, majd miniszterelnöki, később külügyminiszteri pozíciót betöltő idősebb Andrássy Gyula második fia. Ugyanekkor Frankfurtban megszületik a zsidó származású, német lány, Anne Frank, akit a második világháború alatt, amszterdami bujkálása idején vezetett naplója tett ismertté. A század talán legviharosabb évei a húszas évek. A nagy háború pusztításait túlélve az emberek szórakozni akarnak, divatba jön a jazz, rövid szoknyás fiatal lányok különleges formájú és anyagú cipőkbe bújva eszeveszetten charlestonoznak, cigarettázással és káromkodással bosszantják meghökkent felmenőiket. Szól a rádió és megjelenik a hangosfilm, az amerikai háztartásokban frizsiderben tárolják az ételt, mosógépben mosnak és porszívóznak. Coco Chanel már évekkel korábban piacra dobta népszerű parfümjét, a női ruhatárakból száműzte a fűzőt, viszont „kötelezővé” tette a kis feketét. Javában zajlik az arzén botrány, amikor októberben összeomlik a Wall Street és kezdetét veszi a világgazdasági válság.

A névtelen levelektől a törvényszékig

Az első, bizonyítottan arzénhez köthető gyilkosságra még a boldog békeévek időszakában, 1911-ben Nagyréven került sor. Az áldozat egy bizonyos Takács Lajos, akiről annyit tudunk, hogy hátgerincsorvadásban szenvedett.[4] Magyarországon már korábban is követtek el arzénos mérgezéseket, ezek közül a legismertebb az 1880–1890-es évekbeli hódmezővásárhelyi gyilkosságsorozat, amelynek főhőse szintén a helybeli bába, Jáger Mari volt.[5] A tiszazugi asszonyokat a korabeli sajtóban többször is „Jáger Mari légiójaként” emlegették.[6] Takács Lajos halála után a gyilkosságok zavartalanul folytak tovább. A mérget étellel (például mákos és lekváros süteményekkel, pogácsával), itallal (a részeges férfiak esetében alkoholba keverve), vagy a felírt orvossággal, fokozatosan adagolva adták be a kiszemelt áldozatoknak.

A következő ismert, feltűnést keltő eset szintén Nagyréven történt 1924 őszén. A Cibakházáról származó, nyolcgyermekes, tekintélyes vagyonnal rendelkező, fél lábára lebénult Holyba Károly hörghurutot kapott, majd néhány napra rá meghalt. A helybeli körorvos, aki Holybát kezelte, gyanúsnak találta a hirtelen halálesetet, hátterében a feleség mesterkedését gyanította, és exhumálás elrendelését kérvényezte az ügyészségtől. Kellő bizonyíték hiányában – és mert az eljárás nagyon költséges lett volna – erre végül nem került sor. A csendőröknek nem sikerült semmiféle bizonyítékot találni, és terhelő tanúvallomást sem tett senki, így a nyomozás lezárult.

Az anyagyilkos: Putris Panni

1924-ben újabb arzénes gyilkosság történt. Ezúttal a hatóságok kézre kerítették az elkövetőt: a nagyrévi Bukovinszki Jánosné alias Putris Panni megmérgezte az édesanyját, Antal Andrásnét. Az eljárás során felnyitották az asszony közelmúltban elhunyt édesapjának a sírját is, mert halálának körülményei miatt szintén felmerült az idegenkezűség gyanúja. Az Országos Bírósági Vegyészeti Intézet eredményei az apa esetében negatívak lettek, vagyis a megvizsgált minták nem tartalmaztak annyi arzént, amennyi a mérgezés tényét bizonyította volna.

1924. november 25-én Nagyréven a 40 éves napszámos Bukovinszki Jánosné arzénnal megmérgezte édesanyját, özvegy Antal Andrásnét.[7] Másnap a holttestet a Tiszába dobta, amit csak a következő év február 1-én találtak meg, Muladi Imre hidász Csongrádon fogta ki a folyóból a már erősen bomló állapotban lévő tetemet. Február 3-án halottkémi vizsgálatokra került sor, amelyek jelentős arzénkoncentrációt mutattak ki, és megindult a nyomozás. Az ügyet lezáró tárgyaláson a szolnoki törvényszék kiválóan ismerteti azokat a háttér-információkat, melyekből megismerhetjük a gyilkosság körülményeit:

„Minthogy a főtárgyaláson semmi adat sem merült fel arra nézve, hogy vádlott lelki nyugalmát akár az elhatározásban, akár a tett elkövetésében, bár mely izgalom is zavarta volna. Ellenkezőleg az a körülmény, hogy a mérget a legnagyobb lelki nyugalommal adta be, a méreg beadása után, a mikor már tudta, hogy anyja okvetlen megfog halni, mint a ki a dolgát rendesen és jól végezte, minden feltünés nélkül elisment galyat szedni, a mikor pedig haza ment és már constatálta munkájának elérni kívánt eredményét,

még csak a meglepetést színlelni sem igyekezett, hanem a legnagyobb lelki nyugalommal anyjának hulláját beagya(r-n)ta az ágyba és képes volt vele együtt tölteni az éjjet és a másnapot is,

abból a körülményből, hogy vádlott még a hulla eltüntetésében is a legnagyobb figyelemmel és gondossággal járt el, a mennyiben a vizbe dobta és egészen lemezteleníti azt, hogy a ruhájáról még csak felismerhető se legyen, végül abból e körülményből, hogy a naptárba való feljegyzéssel és a hatóságoknál való hamis bejelentésekkel a legnagyobb ravaszsággal még a gyanut is elhárítani igyekezett magáról, e kir. törvényszék azt állapította meg, hogy vádlottnál a meditátió lényegét képező nyugalom, hideg számítás és tervszerűség meg volt úgy az elhatározásban mint a véghezvitelben. Ezek szerint tehát vádlott előre megfontolt szándékból ölte meg az anyját.”[8]

Bukovinszkinét a bíróság első fokon jogerősen életfogytig tartó fogházbüntetésre és 10 év hivatalvesztésre, valamint 10 év politikai joggyakorlás felfüggesztésére ítélte. Az ítéletet a korabeli BTK. 278.§-a alapján a bíróság gyilkosság büntette miatt szabta ki. Mindeközben a vizsgálóbíró névtelen levelet kapott, amelynek írója nagyrévi asszonyokat vádolt mérgezéssel. A levélben konkrét nevek szerepeltek:

 „Mélyen tisztelt parancsnok ur ezenben értesitem önt, hogy már nagy réven nagyon sok putris pani van aki az urát megetete mert holybát is. felesége meg idős Sebestyén Bálintné meg a Szabó Mihályt meg elvitték Kürtre azt meg Csordás Bálintné ithon meg szabó Pistát tejába itata meg vele meg Rásó Lajosné is megetete az urát meg Kis Róza az meg már nagyon sokat elpuszitott meg Valki Pistánné is az urát. de nagyon sokat Beke Misa bácsit is meg Kis Róza meg az urát is az öreg Pápaji Jánosnét is meg Szendi Sándort meg  Valki Pistánét is elakarta, de nem sikerült neki és még tugya hogy kiket.”[9]

A feljelentő levelet a vizsgálóbíró a Bukovinszkiné édesapjának exhumálásánál is jelenlévő ügyészségi alelnöknek adta tovább, aki továbbította a nagyrévi községi elöljárósághoz, az illetékes (cibakházi) csendőrőrshöz azonban nem – erre csak egy újabb eset kapcsán négy évvel később, 1929 áprilisában került sor. Akkor viszont már országos, sőt nemzetközi botrány lett a mérgezéses esetekből. A skandalumról és a kutatásról további részleteket következő tanulmányunkban olvashatnak, amelyben arra keressük a választ, kik voltak az áldozatok és a gyilkosok, és hogyan magyarázta a történteket a közoktatási miniszter, Klebelsberg Kuno.

 

[2] A Nemzeti Színház műsorlapja, 1945, OSZK, Színháztörténeti gyűjtemény

[3] Lásd: Corbin, Alain, Le village des cannibals. Paris: Aubier, 1990.

[4] Friss Újság 1929. augusztus 6.; Jász-Nagykun-Szolnok megyei Lapok 1929. 3.

[5] A Magyar Királyi Csendőrség Zsebkönyve 1903. 213–214.

[6] Friss Újság 1929. július 23.

[7] A peranyag levéltári jelzete: Jász-Nagykun-Szolnok megyei Levéltár/Tiszazugi arzénperek aktái/ 1167/1925.

[8] JNSZML/TAA/1167/1925

[9] Az Est 1929. augusztus 28.