Ízelítő / A belső vad

Részlet Virginia Sol A belső vad című regényéből.

ÖT ÉVVEL KORÁBBAN

Bűzlik a szoba. Émelyítő szag terjeng körülöttem… vagy belőlem árad… nem tudom biztosan. Túl közelről érzem. A szemem elnehezült. Bárhogyan is próbálom, fáradt vagyok, nem tudom nyitva tartani.

Lépteket hallok. Valaki szalad. Nehézkesen szedi a lábát, tán húzza az egyiket. Kicsapódik az ajtó. A huzat felém so­dorja a szagot; úgy érzem, felfordul a gyomrom. Élénk fény gyúl a szobában. Beszorult szemhéjamon át is látom. Aztán apám felüvölt. Haragos és kétségbeesett egyszerre a hangja. Hallom, ahogy tesz egy lépést felém, miközben szitkozódik, de nem ér mellém. Visszatántorodik, fel–alá kezd járkálni. Valami visszatartja attól, hogy menten felrángasson és ke­zet emeljen rám.

Mi történt? Mi ez a szag? Megpróbálok föltápászkodni. Érzem, ahogy a karom remegni kezd, nem tud megtartani. Visszacsuklom. A fejem koppan a földön, és belém hasít a fájdalom. Odakapok. A kezem mintha nem akarna egyből elválni a hajamtól. Mi a fene ez? A hajszálak a tenyeremhez tapadnak. Az orromhoz emelem a kezem, s mintha odébb tudnék ugrani a saját testrészemtől, hátravetődöm, amennyire a riadtságból erőt nyerek.

Mi a franc ez az egész?

Apám nevet. Hallom azt a kárörvendő, de rémült haho­táját. Elárulja őt. Fél. Mit fél… retteg! Sosem hallottam még így nevetni. Amikor az ember nem tudja, hogy sírjon‑e vagy nevessen olyasvalamin, amitől épeszű ember menekülne, fel­tör belőle az a kényszeres, pánikszerű nevetés.

– A rohadt életbe. A rohadt életbe… ez a gyerek tönkretesz. Ezek megölnek. Hajnalra mindkettőnket elásnak. Elvisznek, és a disznóknak adnak. Most mit csináljak? Hogy volt képes erre egyáltalán? Minden csupa vér, a fickó meg… nyitott torokkal fekszik a lakásomban. Hogy volt képes erre? Most mit mond­jak nekik? – Oda–vissza járkál a pár négyzetméternyi térben.

Hallom, ahogy eluralkodik rajta a kétségbeesés. Tudja, hogy nincs menekvés. De mit tettem? Azt mondta… te szent ég – fölgyorsul a pulzusom, ahogy utólag felfogom a szavait. Te jó ég, jó ég… Kényszerítve magamat, kinyitom a szemem. Apám a fejét fogja. Villog a szeme, mikor rám pillant mász­kálása közben. Körbekémlelek a zöld falú szobában, majd a tekintetem közvetlenül előttem akad meg.

Remegés szánt végig a gerincemen, érzem, ahogy a vég­tagjaim elkezdenek kihűlni. Normál esetben talán sikítan­ék, de megfagy a levegő a tüdőmben. Kapkodni kezdek érte, ahogy elszorul a torkom. Egyetlen hangot se vagyok képes kipréselni magamból. Reszketni kezdek és érzem, hogy vala­mi megfékezhetetlenül rohan fölfelé bennem. Még a feltépett torkú holttestnél is groteszkebb lenne, ha most mellé hánynék. Erre a gondolatra kínos nevetés próbálkozik kitörni belőlem, de sírós kuncogás és ajakharapdálás lesz belőle.

Zihálni kezdek. Ahogy erőmből telik, felküzdöm ma­gam ülőhelyzetbe, és egyre messzebb tolom magam. Hátra, egészen az ablakpárkány alá. Apám visszatér a szobába… mikor ment ki? Hol őt, hol az élettelen, vértócsában megme­revedett testet figyelem. Furcsa pózban halt meg. Féloldalt fekszik. Egyik keze a háta mögött, mintha épp egy hölgy felé nyújtaná, hogy kisegítse a kocsiból, de felteszem, sose tett ilyet. A másik a feje mellett. Az arca a plafonra mered, fintorgó képet vágva. Megborzongok. Ezt biztos, hogy én tettem? De miért nem emlékszem semmire… egyáltalán… ki ez a férfi?

Mikor ismét fölnézek, egy ököllel találom szemben ma­gam, és visszaájulok a padlóra. Szerencsém, hogy apámnak van most nagyobb gondja is, mint az én nevelésem. Hallom, ahogy ordít valamit, de nem igazán értem a szavait. Az iga­zat megvallva, nem is érdekelnek. Reménykedve, hogy va­lahol máshol ébredek fel, elcsitítom magamban a remegést, miközben visszazuhanok elmém sötétjébe.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de mire magamhoz térek, már fekete ruhás férfiak lepik el a lakást. Sokféle nyelv sza­vait hallom. Időbe telik, mire felfogom, hogy a legtöbbjük magyarul beszél tagadhatatlan akcentussal. Nyüzsögnek és üvöltöznek apámmal. Ő csak szabadkozik, menteni próbálja magát. Az egyik fickó különösen jómódúnak tűnik. Fekete öltönyben és… a fenébe… ahogy a fénybe fordul, vonásai ismerőssé válnak.

Othello – végem van. Mellette egy csontos vállú, izmos srác áll. A haja olyan, mintha konnektorba nyúlt volna. Jókora pofont vág le apám­nak a dadogásáért. Eddig nem bírtam a zselézett hajúakat.

Othello észreveszi, hogy magamnál vagyok, és őket nézem. Apám vállát cseppet sem kedvesen meglapogatva, ellép tőle, és felém jön. Két fickó marad apám mellett. „Hajlamos kelle­metlenséget okozni” – Othello mindig ezt mondogatta nekem.

Megáll a test mellett, majd leguggol hozzá, miközben rám pillant. Az arca megrándul, ahogy végignéz az áldozatomon. Biztos, hogy az enyém? Látom, ahogy kiül a fájdalom az áb­rázatára. Világos szemeiben mintha még könny is csillanna. Felsóhajt, egyik kezét a holtra teszi.

– Konrád. Te semmirekellő bolond. Hogy a fenébe ölhetett meg egy kislány? Sok mindent láttam már, de ez még gyermek. Nem tehette ő. – Szavait félig hozzám, félig az egykori Konrádhoz intézi.

Felém nyújtja a kezét, s én engedelmeskedem neki. Négykézláb odakúszom, akár egy kutya, miközben igyekszem tudomást sem venni a vérről a padlón, és a benne heverő testről. Mikor elég közel érek, átnyúl Konrád fölött, tűrhe­tő durvasággal belemarkol a hajamba, és fölemeli a fejem.

Újra a bőröm alá hatol a remegés, nem állom a tekin­tetét, de nem merek tiltakozni. Ujja az ajkam alá bújik. Megvonaglok attól a különös, borzongató érzéstől, ami e pillanatban áramlik rajtam keresztül. Végigsimítja a fogso­romat. Különösen a farkasfogaim érdeklik, kinézetre átlago­sak, azonban élesebbek a kelleténél, de erről nem én tehetek. Ő is tudja, ki felel értük.

– Szóval mégiscsak te voltál. – Következtetését valamifé­le kínos kuncogás követi, melyben egyszerre van zavartság, tisztelet és hitetlenkedés. – Nos, a törvény az törvény – bólint, majd újra rám emeli azt az átható, kék szemét. – Vagy az apa vagy a lánya. Valaki felelni fog érted, öcsém. – Föláll a test mellől, ujjai végét összeérintve a konyha felé indul. Apámat eddigre már odakísérték. Négy férfi áll még az ajtóban vár­va, hogy jöhessen feltakarítani utánam. – Érdeklődve várom, ezúttal mivel hozakodik elő ez a senkiházi. Az a gyáva féreg ké­pes eladni a lányát, csak hogy mentse a bőrét. Micsoda apa! – jegyzi meg, csak úgy magának.

Szavai még a fülemben csengenek, amikor két férfi meg­ragad, talpra húznak, és kitaszigálnak engem is a konyhába, aztán becsukják mögöttünk az ajtót és munkához látnak.

A kis helyiségbe most hét ember tömörült be. A rozoga műanyag asztal egyik végében már ott ül apám. Fekete ru­hások fogják közre. A másik oldalra Othello ül le féloldala­san, lábát keresztbe téve, az asztalra könyökölve. Hosszú lába van. Felsőteste nem túl széles, de az ingen át is látszik, hogy izmos. A nyakán néha megrándul egy izom, amikor türelemmel hallgat. Engem csak egy férfi őriz, amit elővi­gyázatlanságnak gondolok, tekintve, hogy valószínűleg én vagyok a gyilkos.

Othello faggatni kezdi apámat. Hogy került ide az öccse, hogyan és miért ölte meg, elvégre én biztosan nem tehettem – tudja, hogy én voltam. Nemcsak abból, amit tud rólam, ha­nem abból is, hogy apámat éppen ő bízta meg néhány ügy elintézésével. Apám zavarában csak hebeg–habog összevissza. Tudom, hogy ezzel ront a helyzetünkön, valamiért ez mégis megmosolyogtat, teljes nyugalomban álldogálok keresztbe font karral a fickó mellett. A vállamon pihenteti a kezét, s én egyre inkább késztetést érzek rá, hogy hirtelen odafordul­jak, belemélyesszem a fogaimat, és letépjem a karját, majd az előtörő vérét csokoládégejzírként feligyam… Fejezd be! – hallom a saját hangomat a fejemben. Az ajtónak tántoro­dom a gondolataimtól. Erre megmozdul mellettem a férfi. A keze a vállamról a hátamra siklik. Kiráz a hideg, de nem moccanok. Belefeledkezem a tárgyalásba.

Apám vonásai görcsösen ugranak össze, ahogy Othello beszél hozzá. Pulzál egy ér a halántékán. Erős állkapcsa és szinte tar feje ellenére most nem több egy esetlen kissrácnál, akit rajtakaptak, csak épp nem egy bolti lopáson, és nem a rendőrség – úgy hiszem, örülne, ha most a zsaruk tartaná­nak nála razziát.

Othello türelmes. Lassú mozdulattal hátrasimítja a sze­mébe hulló tincsét. Világos, búzaszín haja valamivel a vál­la fölött ér véget, de elöl van egy‑két hosszabb tincse. A füle mögé tűzve viseli őket. Kiegyenesíti a hátát, megköszörüli a torkát, majd újra előrehajol. Lenyűgöző az önuralma. Ujjait egymásba fonva újra megkérdezi, mi történt, majd finom ívű szája keskeny vonallá szigorodik, amiért apám tovább­ra sem tud válaszolni. Magához int ekkor, s én ismét engedelmeskedem, a kar­jába sétálok. Közelebb von magához, apámra néz. Ő nem is reagál erre, pedig tisztában van vele, hogy mostantól én va­gyok az alkutárgy. Ezután alig hangzik el pár szó. Tizennyolc év. Tulajdon. A lány. Egy halál. Szerződés. Apám rögvest aláírja a papírt, amit elé tolnak. Anélkül, hogy végigolvas­ná. Kínosan vigyorog, és lelkesedve néz fel a két oldalán álló őrzőire tenyerét összecsapva, mint aki most cselekedett meg valami elismerésre méltót.

Érzem, ahogy Othello simogatja a hátamat, miközben a túloldalon örvendező alakot figyeli. Mély hangja van, még mindig nyugodt. Széles tenyere lassan halad fel‑le. Megint fölgyorsul a pulzusom, és akaratlanul is nekidőlök a kezé­nek. Libabőrös leszek tőle.

– Látod, Lora. Ilyen a te szerető apád. Eladott téged, kislány, csak hogy ő életben maradjon. – Keze megáll a derekamon, majd apám felé lök.

Vonakodva lépkedek hozzá, hagyom, hogy nevetgélve megöleljen, és puszit nyomjon a fejemre. Othellóra pillan­tok könyörgőn, de ő csak mosolyog, szeméből szánalom su­gárzik…

***

Túl hamar érkezett el a hétvége, s még annál is hamarabb tűnt el a nap a dombok mögött. Lora feszengve sétált Nancy mellett az elegáns negyed utcáján, ahogy haladtak a megadott címre. Nancynek esze ágában sem volt egyedül megjelenni a partin, s bár igen sokáig kellett győzködnie Lorát és vele együtt Wolfot is, végül mindketten belementek, hogy magával vigye a lányt. Nancy még erre az alkalomra is talált megfelelő ruhát a szekrényében. Mintás, vörös harisnyát, elegánsan magas, matt fekete, pántos cipőt és kellően dekoltált, térdig érő, fekete ruhát viselt, amit nyakban lehetett megkötni. A hideg ellen egy kardi­gánt vett magára. Haját úgy fogta kontyba, hogy kétoldalt egy-egy tincs szabadon kószáljon az arca mellett. Szemét vékonyan kihúzta fekete szemceruzával, ajkára leheletnyi vörös rúzst tett. Vállán egy épp megfelelő méretű, fekete táska is díszelgett. Ezzel szemben Lora úgy érezte, semmi keresnivalója nincs mellette, a környékről nem is beszélve.

– Wolf lett az irodalomtanárunk – újságolta Nancy. – Kedves ember, beszélgetünk néha a szünetekben. – Lopva a lányra né­zett, lássa, mit szól hozzá.

– Mondta, hogy most már kevésbé félt tőled – vigyorgott. – Egyébként tudom, hogy kedves, csak néha szeszélyes is.

– Annyira nem lehet az, bár én nem ismerem úgy, mint te. Azért remélem, nem félsz tőle.

Fehér tincsei eltakarták a lány arcát, ahogy a földet bámul­ta, majd lassan előtűnt apró szeme a fürtök alól, és találkozott Nancy tekintetével.

– Próbálok bízni benne. Jól érzem magam mellette és szere­tem, csak pár dolog még mindig nehezen megy.

– Ő is tudja ezt, és szerintem nyugodtan beszélhetsz vele er­ről, megértőnek tűnik. Ha nem is az örökkévalóságig, de amed­dig nem állsz rá készen… biztos várni fog rád. Ha érted, mire gondolok.

– Értem – vágta rá hirtelen magas hangon.

Nancy Lora arcát fürkészte. A lány igyekezett elfojtani vi­gyorát, amit ismét a föld felé villantott ki. Nancy megállította, és maga felé fordítva mélyen a szemébe nézett.

– Lefeküdtél vele? – szegezte neki a kérdést.

– Azt hiszem – pironkodott, mire Nancy magához rántotta, és szorosan megölelte. Játékosan leteremtette Lorát.

– És képes voltál ezt eltitkolni előlem? Te kis piszok – szid­ta. – Remélem, jó volt.

A lány letört mosolyából érezte, hogy erről már igazán nem akar beszélni.

Saját lépteik neszén túl, azzal egy időben, hogy ők továbbin­dultak, csoszogás csapott zajt mögöttük, mire a két lány egy­szerre sóhajtott fel.

– Újabb testőr?

– Az…

Végre megérkeztek a 102-es számhoz. Az emelkedő utca leg­tetején állt, s a két lány elképedve nézett össze, mikor megpil­lantotta. Háromemeletes, narancssárga luxusvilla előtt álltak. Óriási rácsos ablakokkal, amikhez széles, kovácsoltvas korlá­tos erkélyek tartoztak. Kőfeljáró vezetett a mészkőburkolatos teraszhoz – hosszan terült el a ház előtt. A kerítés szintén ko­vácsoltvas volt, s néhol egyedi minták mutatkoztak meg ben­ne. A ház minden emeletének minden teraszán égett a lámpa; mint egy teltházas hotel. A fű még most is zöldellt. Egyetlen falevél sem csúfította a pázsitot. A széleken alacsonyra nyírt tuják álltak.

Nancy már épp csöngetett volna, amikor egy éles hang át­hasított az udvaron – a nevén üdvözölte. Klára viharzott végig a járdán, majd kis híján Nancy nyakába vetődött, amint ajtót nyitott. Nancy túlzásnak vélte részéről az örömöt; szerencsére nem volt szükséges viszonoznia, de nem is kapott rá időt.

– De jó, hogy eljöttél, csajszi! Már behűtöttük a piákat, a pasi­kat meg befűtöttük. – Alantas nyájassága összeugrasztotta Lora gyomrát. – Kit hoztál magaddal? Sehol egy jó pasi? – Hangja csalódottságról tanúskodott, meg sem várta, hogy Nancy be­mutassa barátnőjét, valaki ugyanis Klárát kiáltott az ablakból, mire ő azonnal besietett. Emellett pedig pontosan tudta, ki a fakó szuka, hiszen nem átallott kideríteni egyet s mást Wolf barátnőjéről.

– Úgy tűnik, itt ez a módi. Mindenki kiabál. – Nancy szemét forgatva határozottan megragadta Lora csuklóját, mert érezte, hogy a lány vonakodni fog. – Gyere, menjünk be.

– Én inkább hazamennék, Nan. Rosszul vagyok az ilyenektől.

– Ugyan, egyszer csak kibírjuk mi is. Nem? – Kedves moso­lya lelket öntött a lányba, így átlépték a küszöböt.

Hátrahagyták Arnoldot, aki pár házzal odébb ácsorgott; épp tájékoztatta Wolfot, hogy a lányok sikeresen megérkeztek.

Odabent tágas szobák fogadták őket, amik újabb és újabb szobákba nyíltak a végtelenségig. A bejáratból egy hosszú fo­lyosó vezetett a lépcsőhöz, amin állandóan fel- vagy lefutott valaki. A berendezés, a stílus, az egész ház hangulata kétség­telenül modern felfogásról árulkodott, azonban a hivalkodás sem hiányzott belőle. Minden szobát a sárga valamely árnyalata uralt, amihez minden helyiségben csokoládébarna parketta tár­sult. Az ülőgarnitúrák egytől egyig fekete, vörös vagy fehér bőr­bevonatúak voltak, természetesen ezeket kiegészítette az üveg dohányzóasztal, és az átlagosnál másfélszer nagyobb, beépített televízió. A bútorok egyszerűek voltak, lakkozott fenyőből, te­lis‑tele mindenféle állatos nippekkel vagy aranyozott szobrok­kal, és néhány történelmi könyvvel, meg művészeti albummal.

A falakon különféle túlszínezett, olykor csicsás, absztrakt olajfestmények lógtak. Lora bárhogy is próbálta megérteni eze­ket a képeket, semmilyen irányból sem emlékeztették semmire. A negyedik szembejövő alkotást már figyelmen kívül hagyta.

A ház minden szegletében jól öltözött, és kevésbé elegáns vi­seletű fiatalok iszogatták a behűtött Baileyst, vodka‑narancsot, Tequila Sunrise‑t, Cuba Librét és egyéb különleges színű kok­télokat. Viháncolásuktól visszhangzott a ház, ami már egyéb­ként is túl zajos volt a minden szinten másfajta zenét árasztó hangfalaktól.

Nancy magabiztosan gázolt előre a tömegben, bár nemigen tudta, mit keres. Talán egy csöndesebb zugot, ahol eltűnhetnek.

Végignézve a lányokon, Lora olyan kicsinek és alulöltözött­nek érezte magát, hogy legszívesebben sírva fakadt volna. A leg­csinosabb ruháját vette fel – még sosem hordta. Fekete, enyhén testhezálló nadrágot, platformos, rövid szárú csizmával, egysze­rű, kámzsás nyakú, bordó felsővel, rá pedig egy fekete kardigánt. Táska nem volt nála. Mindent, amire szüksége volt – telefon és iratok –, a zsebében hordott.

Megállt végre a loholás. Nancy talált egy szobát, ahol csu­pán hárman voltak. Vízipipát szívtak az ablak alatt, talán azt sem vették észre, hogy csatlakoztak hozzájuk. Kellemes, erdei gyümölcsös füst terjengett a srácok körül; lassan szétáradt a szobában.

A két lány ledobta magát a kanapéra. Tanácstalanul egymás­nak dőltek, s bár reménykedtek, hogy egy ideig még maguk lehetnek, hogy utólag átgondolják ezt az ostoba döntést, a zaj folyamatosan erősödni kezdett. Egyre többen érkeztek a szo­bába, s a jelen pillanatban kámforrá válni vágyó Lora számára ez kész lidércnyomás volt. Utoljára egy állandóan egymásba fonódó pár érkezett. A lány talán éppen betöltötte a tizenötöt. Testhez simuló, fekete miniszoknyája, melyhez egy vörös-fe­kete fűzőt vett fel, mintha rajta sem lett volna. A farmerbe és ingbe öltözött, baseballsapkás srác keze rendre eltévedt a csi­nos formákon. Lora egyre kellemetlenebbül érezte magát a ka­napé másik végében, a talán még különálló pár szenvedélyétől.

Hűvös huzat szaladt keresztül a helyiségen – a vízipipások kiengedték a sűrűsödő füstöt. Nancy megremegett a váratlan hidegtől. Mellettük a pár mit sem törődött ezzel. Az egész ka­napét kezdték elfoglalni, mialatt hevesen kóstolták kedvesüket, és már egymás ölét izzították.

Újfent az az éles hang törte át az állandó lármát, ahogy Klára, mint egy tank, berobbant a szobába. Lorában a vér is megfagyott.

– Végre megvagy! Úgy eltűntél, azt hittem, már haza is men­tél. – Levetette magát a két lány mellé, odébb lökve a szerelmes­párt. – Klára vagyok, kedvesem, neked mi a neved? – fordult Lorához kissé Nancyn áthajolva. Szavaiból csöpögött a megvetés.

– Lora vagyok – szólt egyszerűen.

– Lora! – sikkantott fel nevetve. – De édes, még egy Lorával sem találkoztam. – Mellkasához kapott lelkesedve. – Mondd csak, honnan ismered Nancyt? Tudod, nekem régi barátnőm – tájékoztatta, miközben bizalmasan megérintette Nancy vállát.

Hangtalan sóhaj bukott ki Nancyből, fölállt, hogy italért menjen a konyhába, amiről fogalma sem volt, merre lehet. Eltévedt a temérdek sok szoba és hosszú folyosó között.

– Tavasszal találkoztunk, meglehetősen furcsa körülmények között.

– Valóban? Imádom az ilyen történeteket. Meséld el! – noszo­gatta túljátszott érdeklődéssel a lány combjára csapva.

Lora a legkevésbé sem akarta a találkozásukkal szórakoztat­ni. Jó emberismerő volt, ámbár Klára enélkül is tagadhatatlanul lekezelőnek és álnoknak bizonyult. Jelenlététől megborzongott. Akaratosság áradt kicsi, jellemtelen szeméből, amivel a lányt méregette.

– A kis iskolánál történt a belvárosban. Tudod az, hol van?

– Már hogyne tudnám, te buta! – Közben átvillant a fején, hogy fogalma sincs róla. – Különben is, mit számít az, hogy ott történt? – igyekezett leplezni saját hiányosságát.

– A történet szempontjából számít, mert az ottani diákok miatt ismerkedtünk meg.

– Pedofilok vagytok?!

A röhejes feltevés hirtelen hagyta el a száját, amolyan meg­botránkozó, libás stílusban. Ebben a pillanatban Lora érezte, ahogy felszökik benne indulatainak heve, s türelmének utolsó foszlányait kezdi cibálni ez az öntelt némber.

– Neked elment az eszed, Klára – csóválta a fejét, szembesít­ve abszurd gondolataival.

– Akkor most elmeséled végre, vagy sem? – türelmetlenke­dett, közben azonnal kikapott egy poharat Nancy kezéből, mi­kor a lány visszatért. – Hál’ isten! A barátnőd elég fura szerzet. – Panaszkodva belekortyolt a koktélba, majd le is tette az asz­talra. – Azt hittem, ennél jobban ismersz. Utálom a rumot! – Öklendezést színlelve dőlt hátra, tudomást sem véve a Nancy arcán gyülekező fellegekről.

– Igen, tudom, Klára, Lora viszont azt szereti… – A másik pohárral a kezében visszaült közéjük, s Lorával közösen kezd­ték el iszogatni a Cuba Librét. Ez a jelenet újabb fintort csalt ki Klárából, de sokkal inkább féltékenységnek látszott.

– Szóval, hogyan is találkoztatok? – ismét nyájassá vált.

– Én a buszra vártam egy kerítésnél ülve, a fiúk a hátam mö­gött meg fel akarták gyújtani a hajamat. Lora dobálta meg őket kővel, ennyi – zárta rövidre a témát.

Klára arca valami idétlen grimaszba fordult, majd Nancy lá­bára támaszkodva fölkelt, és mint valami hadúr, elkiáltotta ma­gát, mire egy seregnyi embert csődített maga köré.

Lora újfent hidegrázástól szenvedett. Megszorította Nancy kezét, és nagyot kortyolt a rumos kólából.

– Úgy tűnik, ebben a szobában kezdődik a parti lényege, amit én személy szerint már nagyon vártam. – Eltúlzott hangsúlyai közepette Klára egy pantomimes ügyességével is elmagyaráz­ta, mennyire várta már.

Mindenki tudta, mi következik, legalábbis Nancyék úgy vet­ték észre abból, hogy egyre több ember zsúfolódott be a most már cseppet sem tágas szobába. Még a pár is abbahagyta mellet­tük a smárolást. Izgatott, bár kissé illuminált tekintettel várták a folytatást, miközben a srác keze továbbra is elrévedt valahol a lány szoknyája alatt. Huszonkét fiatal üldögélt a korallsárga szoba padlóján. Ahogy Nancy végignézett rajtuk, megállapította, hogy a legfiatalabb talán tizenhárom lehet, a legidősebb pedig huszonhét. Lorát inkább az lepte meg, hogy úgy elhalkultak, mintha ér­dekelte volna őket a csendtilalom. Klára fontos ember volt e körben, ezt már látta, s a miértjét is sejtette. Bármennyire is taszította azonban ez a fajta viselkedés, és a lány egész meg­jelenése, szerette volna csak egyszer átélni milyen az, amikor mindenki ráfigyel.

Sutyorgások hallatszottak mindenfelől, néha valaki felne­vetett.

A meglehetősen formás lány elegáns, combközépig érő, pánt nélküli, piros ruhában, áttetsző, fekete nercharisnyában és leg­alább tízcentis magas sarkúban, sokszor gusztustalanul túld­ramatizált stílusával olyan figyelemnek örvendett, hogy Lora egyre inkább elámult, mennyire könnyű megvezetni az em­bereket.

A következő pillanatban Klára mintha gondolkodóba esett volna, amitől mindenki feszültté és kíváncsivá vált. Rámutatott egy fiúra és egy lányra. Mindenki felbuzdult. Füttyentgetni, tap­solni és kiáltozni kezdtek mindenféle trágár és indiszkrét dolgo­kat. A két kijelölt személy látszólag lelkesen hagyta el a helyét, és vonult el egy sötét szobába, mely a helyiségből nyílt. Klára rájuk zárta az ajtót, és vihorászva közölte velük, milyen felté­telek mellett jöhetnek ki.

Lora egyre rosszabbul érezte magát, úgy szorította már Nancy kezét, hogy a lány is kezdte elveszíteni magabiztosságát.

Tíz‑tizenöt perc is eltelhetett, mire az ideiglenes pár előke­rült a szobából. Mindketten kimelegedve, enyhén zilált hajjal és ruhával. A ránézésre szívtipró srác diadalittasan emelte magas­ba a kék fehérneműt, amit megszerzett. Olyan üdvrivalgás tört ki erre a többi kanból, mintha egy focimeccsen rúgták volna be a győztes gólt. A lány vörös arca és talán csak Lora számára látható szégyenérzete úgy sétált keresztül a tömegen, mintha semmi baj nem lenne, de látta rajta, hogy menten zokogásban tör ki, amint elhagyja a szobát.

Felfordult a gyomra ettől a társaságtól. A lány után nézett – a küszöböt átlépve, hallhatóan a mosdó felé rohant. Utána akart menni, de Nancy megszoruló ujjaitól és Klára felvinnyogó hang­jától, ahogy a nevén szólította, megállt benne az ütő. Tisztán érezte, hogy pár másodpercig levegőt is elfelejt venni, s hogy ez alatt a pár másodperc alatt kiszáll a vér az agyából. Azt hitte, elájul. Remegni kezdett, s ezt Nancy is érezte.

Klára erélyesen ismételte meg szavait, miközben átadta ma­gát az elégedettség és a bosszúvágy édes keverékének, ami tel­jesen elöntötte. Mivel pontosan tudta, hogy ez a cafka Wolf drágalátos kis szerelme, olyan fiút választott neki, akiről köztu­dott volt, hogy gondolkodás nélkül megfektet bárkit, s emellett nem a gyengédségéről volt híres.

– Lora és az a délceg úriember! – ismételte meg kedélyesen, hátha nem hallotta mindenki.

Lora biztos volt benne, hogy nem lesz képes tartani magát. Sírás gyötörte, mint általában, ha idegessé vált, de ezt nem en­gedhette meg magának. Tudta, mi lenne annak a következmé­nye, ha elveszítené az önkontrollt, másrészt, ha elsírja magát ennyi beképzelt, léha korcs előtt, akkor akár fel is állhatna, és mehetne is a sötétszobába.

Teljes erejéből megszorította Nancyt, aki kivételesen csak azért nem jajdult fel, mert nem fogta fel, mi történik. Mély levegőt vett, hogy még biztosan lenyelje sírós hangját, majd Klárára nézett, miközben lassan fölkelt. Ahogy megmozdult, a tömegből fölpattant az úgynevezett „délceg úriember” is. Igen nagydarab fiú volt, fél oldalra nyalt frizurával, szögletes áll­kapoccsal és ellenszenves tekintettel. Vele egy időben Nancy is fölugrott végre, de tartva heves kitörésétől, két lány elkap­ta a karját. Megjelenésre éppen olyanok voltak, mint Klára, általában körülötte is legyeskedtek. Lora egy pillanatra feléjük sandított, s felismerte bennük a buszon róla pletykáló két libát. Érezhetően nem sok erő volt bennük, Nancy részéről elég volt egy ádáz pillantás, és már hátrébb is léptek.

– Nem megyek – közölte Lora ridegen.

A tömeg egy emberként hüledezett a válaszán, de a további reakciót Klárára hagyták.

– Itt ilyen választ nem fogadunk el, édesem. Nem gond, ha szűz vagy, erre vannak ezek az alkalmak – akaratoskodott ki­oktatva. Kétszínű mosolya, amihez ellenkezést nem tűrő szem­pár társult, olyan haragot ébresztett a lányban, hogy e fruska szó szerinti kibelezésének semmiből jött, ocsmány gondolata ellenállhatatlan vágyként kezdte elárasztani a bensőjét.

Klára magához intette a fiút – valamit a fülébe suttogott. Nancy mereven figyelte őket, előre rosszul volt a folytatástól.

A következő pillanatban a srác megragadta Lora karját, Nancyét pedig ismét a két liba kapta el. Nem fáradozott azon, hogy ártson nekik, mert úgy tűnt, Lora egyedül is megoldja. A fiú már vonszolta a szoba felé, mikor a lány teljes erejéből beleharapott a karjába, mire az felüvöltött, de már hiába ka­pott fehér haja után. Visszaugrott Nancy mellé, szinte tajté­kozva a dühtől.

– Undorító, amit műveltek! Ezek az emberek kizárólag azért nyalnak neked, mert gazdag vagy. Hidd el, egy percig sem szá­mítanál nekik, ha mindez nem lenne. – Mutatóujjával egysze­rűen fölfelé mutatott, az egész házra és fényűzésre célozva ezzel.

Klára kezdte elveszíteni a türelmét. Csípőre vágott kézzel, és enyhén oldalra szegett fejjel sétált a lány felé, szeme szikrát szórt. Lépteit a fiú is követte. Mindenáron eleget akart tenni Klára óhajának.

– Tudod, téged senki nem hívott meg ebbe a házba, de ha már… eljöttél ide… – úgy nézett Lorára, mintha utcaszélen fe­lejtett, csapzott kutyát látna, közben tovább magyarázott kézzel is –, akkor leszel szíves megtartani a véleményedet magadnak, és alkalmazkodni a többiekhez. Most pedig fogod magad, és bemész abba a kibaszott szobába! – Parancsolóvá vált, de Lora csak elmosolyodott.

Klára a karjába mélyesztette műkörmeit, mikor látta, hogy nem mozdul, és a szoba felé lökte. Két erős kéz fonódott rá újra, és rángatni kezdték akaratával ellenkező irányba.

Emlékek törtek fel belőle, amiktől viszolyogni kezdett, és úgy érezte, nem lesz képes megállítani… elöntötte agyát a mé­reg. Sötéten telepedett rá elméjére, miközben kívülről hallotta saját magát, ahogy őrült morgás szakad fel belőle.

Olyan volt az egész, mint egy groteszk komédia, melynek humorforrása a levágott fejek grimaszoló arcai, és az ülve maradt vérszökőkutak.

Nem volt választásom.

Éreztem, ahogy átveszi az irányítást fölöttem, azt láttam, amit ő akart látni, azt tettem, amit ő akart tenni. Sorra vet­tünk mindenkit egymás után, vérfürdővé változtatva a bulit, a sárga falakra élénkvörös árnyalatokban festve absztrakt műveket, a poharakat kesernyés, meleg testnedvvel megtöltve.

Sikoltottak, miközben fogaink a nyakukba vájtak, hogy feltépve azt, elvegyük jelentéktelen életüket. Őrület lett úrrá rajta, miközben én vért nyeltem, és vérben loholtam zihálva egy–egy szökni próbáló áldozatunk után.

Nagyon régen éreztem ilyet utoljára. Nem sajnáltam őket, de nem is akartam mindet megölni. Nyüzsgő prédák voltak csupán; arra csábítottak, hogy levadásszam őket. Muszáj volt…

Láttam, ahogy Nancy a sarokban áll döbbenten. Vér fes­tette meg az arcát, a kezét. Hallottam, ahogy áramlik az ereiben, ahogy kalapál a szíve. Éreztem a félelmét, amikor felé fordultam, s bár minden erőmmel küzdöttem ellene, rá­vetettem magam, hogy az ő torkát is feltépjem.

Nincs kegyelem…