“A boldogság és a beteljesülés sokkal több, mint a siker”

“Nem a klienst kell az adott terápiához igazítani, hanem a terápiát a klienshez” – fogalmazza meg szakmai hitvallását Pintér Zoltán tréner, coach, Gestalt-terapeuta, akinek Vetkőző lelkek című kötete nemrégiben jelent meg az Expert Books kiadó gondozásában. Az interjúban beszél arról, miért tartja fontosnak, hogy a terapeuta önmagából is minél többet feltárjon, hogyan gátolják kapcsolatainkat a szükségszerűen magunkra aggatott szerepek, mit gondol a Terápia című tévés sorozat szakmaiságáról és hogy miként értelmezik olyan sokan félre az őszinteséget.

Könyvének Babits Mihály egyik verséből kölcsönzött címe írásának alapgondolatára utal, vagyis, hogy az emberek csak úgy kerülhetnek egymáshoz közel, ha „levetkőzik” a hétköznapi élethelyzetek, játszmák során rájuk rakódott álarcokat, szerepeket, szokásokat mint „ruhákat”. Tapasztalata szerint ez mennyire okoz problémát manapság az emberi kapcsolatokban? Úgy is kérdezhetném: az emberek hány százalékának van/lehet ezzel gondja?

Először is nagyon fontos elmondani, hogy a lelki ruházataink természetesek. Úgy születnek, hogy először segítik az életünket, például általuk szerethetőbbnek, elfogadhatóbbnak érezzük magunkat, biztonságérzethez vagy sikerélményekhez juttatnak. A gondok abból származnak, ha egy-egy „lelki ruhadarab” túlságosan ránk ragad és nem tudatos. Alfred Adler mondta, hogy a sorsunk az, ami a nem tudatos részünkben lakozik. Láthatatlanul irányítják az életünket. Ezért aki úgy érzi, nem az a sors „jutott” neki, amit szeretne, annak érdemes itt is keresgélnie. Nem tudom, hogy ez hány százalék, de az a feltételezésem, hogy jóval több ember problémája származik ebből, mint aki azt gondolja, hogy ebből származnak a gondjai. A sors kérdéseiben könnyebb kifelé nézni, mint befelé.

A pszichológiában talán szokatlan, hogy egy szerző ennyire megmutatná saját magát, vívódásait, gyengeségeit, ahogyan Ön teszi. Mi a szándéka ezzel?

Igazi lelki fejlődés csak két ember valódi találkozásából jöhet létre – vélekedett Martin Buber filozófus. Könyvem kísérlet arra, hogy a lehető legvalóságosabb kapcsolat jöjjön létre egy könyv lapjain keresztül az olvasó és egy terapeuta között. Ehhez nélkülözhetetlen saját gyengeségeim felvállalása.

Sajnos ma is nagyon erősen él az a korábban szinte kizárólagos pszichológiai megközelítés, hogy a terapeuta legyen steril, megközelíthetetlen, szinte „arctalan” személy. A mai pszichológiai irodalom többsége is ezt a nézetet tükrözi. Én ebben kevésbé hiszek. A Gestalt-terápia – néhány más, újabb irányzathoz hasonlóan – azt tartja a legfontosabbnak, hogy a kliens képessé váljon a lehető legautentikusabban, legvalóságosabban kapcsolódni a környezetéhez. Hogy lehetne ez elérhető, ha a terapeuta egy távoli, steril személy? Ha tőle vagy a pszichológiai irodalom képviselőitől épp ennek ellenkezőjére kap mintát a kliens vagy az olvasó? Könyvemmel az is volt a cél, hogy ez az elv minél inkább részévé váljon a pszichológiai irodalomnak. Hiszem, hogy

minél valóságosabban meg tudjuk mutatni magunkat, annál jobban segítjük az olvasót is abban, hogy valóságosabban találkozzon másokkal.

Másrészt egy üzenet közvetítésénél sokszor sokkal fontosabbnak tartom a stílust, mint a tartalmat. Önfeltárás fontosságáról írni saját önfeltárás nélkül elég hiteltelen lenne.

Kapott már visszajelzéseket erre?

Többen visszajelezték, hogy a klienseim és saját példáim által megélték azt, hogy nincsenek egyedül. Mások is küzdenek hasonlókkal, nem ő a „selejt”. Szakmai visszajelzést ebben a tekintetben még nem kaptam, azt gondolom, hogy aki az előbb kifejtett távolságtartóbb terapeuta szerepben hisz, annak jó néhány dolog nem fog tetszeni az írásban.

Több történetében is visszaköszön az az élethelyzet, amikor nem tudják az emberek egymás belső változásait elfogadni, ragaszkodnak az egyszer kialakult szerepeikhez. Ez korunk egyik kulcsproblémája, vagy ez mindig is nehéz volt az emberi kapcsolatokban?

Azt gondolom, hogy ez mindig nehéz volt, de régen azért sokkal kevésbé volt kérdés, hogy figyeljünk egymás belső változásaira. A vallások, társadalmi normák egyértelmű válaszokat adtak a szerepeinkre. A mai kor a szabadság kora. Jean-Paul Sartre szavaival élve: szabadságra vagyunk ítélve. A szabadság sok előnye mellett pedig ott egy jelentős teher: ezeket a kérdéseket most nekünk kell lejátszani a kapcsolatainkban. Ráadásul a mai kor a lehetőségek kora is. Ha igent mondasz valamire, nemet is mondasz sok minden másra. A meg nem élt lehetőségeink, vágyaink, szerepeink pedig hiányként jelentkeznek. Sokkal inkább, mint régen, amikor ez nem volt kérdés. A hiányokból pedig sok-sok konfliktus keletkezik.

Könyvének egyik fő üzenete, hogy az emberek merjék vállalni és elfogadni önmagukat, olyannak, amilyenek (fáradtnak, üresnek, gyengének, félelemmel telinek, stb.). Ezt azonban finoman szólva sem támogatja a mai világ. Nem gondolja, hogy ez az attitűd több konfliktust okozhat a környezetünkkel, mint amennyi hozadéka van lelki béke, kiegyensúlyozottság terén?

Azzal egyetértek, hogy sok tekintetben a mai világ ezt nem támogatja – a korábbiak még ennyire sem –, ugyanakkor azt gondolom, hogy az önazonosságnak óriási ereje van. Egy önazonos emberhez kapcsolódni, beszélgetni, akár vitatkozni, nem egyet érteni vele sokkal könnyebb. Ráadásul a társadalom mi vagyunk. Minden egyes ember. Ha én változom ebben, azzal egy kicsit változik a társadalom is. Ha többen változunk, nagyobb mértékben változik a társadalom.

Fontos itt hozzátennem, hogy az őszinteség szerintem egy nagyon ködös, könnyen félreértelmezhető fogalom.

Sokan azt gondolják, ha képesek konfliktust felvállalni, arcába mondani a másiknak bármit, akkor őszinték.

Szerintem ez még csak bátor dühkifejezés, nem őszinteség. A külső kommunikáció belső kommunikációval kezdődik. Akkor tudok őszinte lenni, ha tisztán érzékelem magam és azt mondom ki, ami valóban zajlik bennem, nem csak azt, ami épp robban bennem.

„Szeretném, ha könyvemmel a siker nélküli kudarc „legalizálásához” is hozzájárulnék.” – írja a bevezetőben. Terapeutaként viszont nyilván Önnek is fontos a siker, vagyis, hogy a páciensei elégedetten, gondjaikra megoldást találva távozzanak. Hogyan lehet ezt a kettőt a gyakorlatban összeegyeztetni, ráadásul egy nagyon sikerorientált világban?

Valóban nagyon fontos a siker, sőt, ennél több is a cél. A terápiával a beteljesülést (fulfillment) szeretnénk elérni, ami jóval több a sikernél. Ehhez pedig elfogadás kell. Ez a humanisztikus pszichológia megközelítése is, vagyis, hogy elfogadó környezetben bontakozhatunk ki a magunk teljességében. Gondoljunk csak bele, hogy egy versenysportoló, egy többszörös bajnok mindenképpen boldog-e? Szerintem sokszor nem. A boldogság és a beteljesülés sokkal több, mint a siker. Ezért is írtam a könyvben az izlandi és amerikai kultúra különbségéről. Az utóbbiban elsősorban a sikerhez vezető kudarc elfogadott, az izlandiban viszont elfogadó a kultúra a siker nélküli hibázás felé is. Részben ennek is köszönhető, hogy az izlandiak szinte minden boldogságfelmérés élén állnak.

A kötetben említett esetek mindig valós, konkrét személyek problémái, vagy volt olyan, hogy afféle eszenciaként (vagy „állatorvosi lóként”) több történet tanulságait, jellegzetességeit gyúrta egybe egy szituációba?

Valódi esetek elevenítettem fel, de természetesen egy-egy folyamatnak csak az esszenciáját kiragadva, rövidítve, éppen amennyi fontos volt annál a résznél.

Hogyan oldotta meg, hogy ne ismerhessenek rá egyes klienseire a történetük alapján?

A klasszikus módszereken kívül – névváltoztatás, más foglalkozás, stb. – ebben nagyon segített az a szemlélet, amit a Gestalt képvisel. Nem élettörténetet tárunk fel, nem puzzle darabkákat rakunk össze, hanem az itt és mostban megjelenő érzésekkel dolgozunk. Ezek alapján pedig sokkal kevésbé felismerhetők a szereplők. Természetesen minden szereplő engedélyt adott, hogy benne legyen az írásban.

Nagyon személyes hangvételben ír az egyes esetekről. Volt ezek között olyan probléma, amivel terapeutaként nehezebb volt megküzdenie, lelkileg is megviselte?

Azok, amelyek a saját életem legnehezebb pillanatait elevenítik fel és azok, amiket az egzisztencialisták az élet elkerülhetetlen adottságaink neveznek. Mint például a halál. Vagy akár a korábban említett döntési szabadság, tehát azok az élethelyzetek, amelyekben bármit választok, óhatatlanul lemondok valami másról. Valami nagyon fontosról. Ezek nem megoldható helyzetek. A velük való együtt élést kell megtanulni, de nem megoldhatók.

A könyvét olvasva óhatatlanul eszébe jut az embernek a nagy sikerű Terápia tévés sorozat, az is laikusoknak készült, az is emberi élethelyzeteken, problémákon keresztül gondolkodtatja el a nézőket a saját életükről. Mennyiben más az Ön gondolatmenete, mint a sorozaté? És szakmailag mit gondol a Terápiáról?

Egyrészt nagyon örültem, hogy elindult egy ilyen sorozat, mert azt gondolom, hogy azoknak is nyújt bizonyos terápiás élményt, akik maguk nem mennének el terápiába. Ugyanúgy ahogy nekem fontos cél volt a könyvemmel, hogy az olvasók magukat olvassák az egyes esetekben, a Terápia sorozat is inspirál arra, hogy a nézők magukon is elkezdjenek gondolkodni, egyfajta önterápiát végezzenek.

Örültem annak is, hogy a sorozatból is látszik: a terapeuta is ember.

Mindez fantasztikus színészi játékkal, lenyűgöző alakításokkal, nagyon élvezhető, fogyasztható formában.

Ugyanakkor néhány helyen jöttek olyan típusú értelmező, akár megítélő, elvárásokat tükröző megnyilvánulások a terapeuta részéről, amelyek nekem nem tetszettek. Véleményem szerint a sorozat erősíti azt a képet, hogy a terapeuta elsősorban egy olyan rejtvényfejtő személy, aki néhány mondatból összerakja a múlt és a jelen puzzle darabkáit, és ennek van gyógyító ereje. Nálam máshol vannak a hangsúlyok, másban hiszek, de nem baj az, ha különböző szemlélettel dolgoznak a terapeuták, ez nem egzakt tudomány.

Az úgynevezett Gestalt-terápia híve. Hogyan tudná ennek lényegét a laikusoknak összefoglalni?

Legkönnyebben a pszichoanalízishez viszonyítva tudom meghatározni. Míg a Freud által képviselt analitikus megközelítés múltorientált és elemző szemléletű, addig a Gestalt az itt és mostra, a jelenre fókuszál, és nem analizál, hanem élményorientáltan dolgozik. Nagyon fontosnak tartom azt a megközelítését, hogy minden, ami kapcsolatban alakult, azt kapcsolatban lehet változtatni. Ezért is fektet a Gestalt nagy hangsúlyt a kliens és a terapeuta közötti autentikus kapcsolódásra.

A terápiájában használja más pszichológiai irányzatok módszereit is?

Nagyon hiszek abban, hogy nem a klienst kell az adott terápiához igazítani, hanem a terápiát a klienshez. Irvin Yalom, az egzisztenciális pszichoterápia fő alakja azt is mondja, hogy a terapeutának minden kliensre új terápiát kell kidolgoznia. Egyetértek vele, minden ember egyedi, minél inkább rá tudok hangolódni az ő világára, annál jobban tudom segíteni őt a saját útján.

Mennyi időbe telt a kötet megírása, és mi okozta eközben a legnagyobb gondot? Volt esetleg írói válsága?

Amikor elkezdtem írni, nem volt tervem, hogy mikor lesz ebből könyv. Jöttek az élmények, az érzések, a gondolatok, amiket leírtam és kíváncsian vártam, hogy mi fog kibontakozni belőle. Ez már több mint 5 éve elkezdődött és körülbelül 2 és fél évvel ezelőtt kezdtem el írni intenzívebben. Egy évvel ezelőtt el is készültem vele, akkor jött a válság. Újraírtam az egészet. Aztán akkor döntöttem a megjelentetés mellett, amikor eljutottam oda, hogy a sokadik visszaolvasás után is tudtam szeretni az írásom.

Könyvének nagy része rövid, egy-két soros bekezdésből áll, ami ad némi zaklatottságot, állandó felszólító jelleget a szövegnek. Tudatos volt ez a szerkesztési, rendezési elv?

Igen, szerettem volna kifejezni azt az érzésvilágot, amiben ezek a mondatok születtek és amilyen témákat érintenek. Ez is az érzelemkifejezés egy formája. Bízom benne, hogy ez is segít abban, hogy az olvasók ne csak engem, vagy a klienseimet, hanem saját magukat olvassák a történetekben.

Rengeteg irodalmi idézet szerepel a könyvében. Kik a kedvenc szerzői? És kik azok, akiktől mint terapeuta a legtöbbet tudja tanulni?

Az irodalom és a pszichológia számomra elválaszthatatlan. Rengeteget tanultam a pszichológiából, mégis azt érzem, hogy

néhány kivételes művész tudja csak igazán megragadni az élet, vagy egy-egy élethelyzet lényegét a maga teljességében.

Nagy kedvencem Arthur Miller és Milan Kundera, a magyarok közül pedig Márai Sándor és Spiró György. De nagyon sokat adott nekem Daniel Keyes is (Virágot Algernonnak, Az ötödik Sally), vagy ami talán furcsán hangozhat, de Douglas Adams is, a maga fantasztikus iróniájával az emberi lélekről.

Kiknek szól, kiknek lehet hasznos a kötet?

Akik kíváncsi önmagára és a lélek rejtelmeire, aki ragadt már bele élethelyzetbe úgy, hogy azt érezte nincs kiút, aki nem tuti válaszokat vár egy megmondó embertől, hanem kész erőfeszítést tenni saját válaszkeresésébe és aki szereti könyvben is megélni az élet hullámzását, miszerint az élet néha komoly, néha vicces, néha fájó, néha örömteli, néha érthetetlen és néha érthetetlenül is csodás.

Itt tekintheti meg Pintér Zoltán tanácsadó oldalát, a Vetkőző lelkek pedig megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Riportkönyvírási pályázat társadalmi ügyekről, szubkultúrákról