“A démonokkal meg kell barátkozni, de közben nem kellene nekünk is démonná változni”

“A könyvnek azt hiszem, két tanulsága van: magunkon kívül kell keresnünk a lényeget, de nem így” – summázza Pauer Emánuel hamarosan megjelenő kisregényének, a Magamon kívül című kötetnek a mondandóját. Az Ad Librum Kiadó gondozásában napvilágot látó történet egy elkeseredett ember útkeresésének fájdalmas stációit követi végig. Az elsőkönyves szerző mesél arról, hogy miért keverte a regényben az egyes szám első és harmadik személyű írói hangot, miért nem szereti elnevezni a regényhősöket és miért érzi úgy, hogy csak önmagunkon kívül találjuk meg a szabadságot. 

“Mi másról szólna a történetem – a könyvé és az én, személyes történetem egyaránt –, mint a valóság előli menekülésről. Visszamenekülésről valami kevésbé töredezett, kevésbé átláthatatlan felé” – írja a honlapján. Az olvasónak mégis az az érzése, hogy a könyv hősének, a “férfinak” a menekülési kísérlete a civilizáció határán még töredezettebb, még átláthatatlanabb körülmények között zajlik. Ennyire kevés esélyünk lenne a megszabadulásra, a “teljességre”?

A hangsúly itt a kísérleten van. Egy kétségbeesett, görcsös, és kívülről nézve nyilvánvalóan elhibázott kísérleten. Ha valaki négy napig saturészegen fetreng Budapest utcáin, az önmagában csak önsorsrontás. De valami kiváltotta ezt a kísérletet. Valami belső kényszer odáig juttatta ezt a szerencsétlent, hogy ezt művelje magával. Lehet ez szabadságvágy, halálvágy, vágyakozás egy másik életre, valami „teljességre”. Nevezhetjük Istennek is. Hogy mennyi esélyünk van elérni, fogalmam sincs. A könyvnek azt hiszem, két tanulsága van: magunkon kívül kell keresnünk a lényeget, de nem így. A démonokkal meg kell barátkozni, de közben nem kellene nekünk is démonná változni. A barátkozás talán nem is jó kifejezés, valójában semlegesíteni kéne őket, de a férfi ezt a szót használja.

Mennyire kell komolyan venni a borítószövegben írtakat, mely szerint “csak az fogja érteni, aki érezte már, másként olvasni sem érdemes”? Kiknek szól a kötete?

Még nem szeretném, ha túl komolyan vennének. Jó lenne, ha bármikor mondhatnám, „é solo un trucco”, és kisétálhatnék a színről. De a kérdés lényegére válaszolva, úgy gondolom mindenképpen szükséges, hogy az olvasóban is meglegyen a magva annak a szorongásnak, ami a férfit mozgatja. Pontosabban egész biztosan megvan a mag, a kérdés az, hogy ez az olvasót mennyire foglalkoztatja.
Engem rettentően foglalkoztat, ezért született a kisregény. Ez az egzisztenciális szorongás, ami a létezés legalapvetőbb tényeit is képes megkérdőjelezni, azaz, hogy én vagyok, és én én vagyok, és rajtam kívül nincs másik én. Ez egy időtlen idők óta aktuális probléma. Csak a múlt századra visszatekintve, foghatták háborúkra, rendszerekre, válságokra, nevezhették elveszett nemzedéknek, beat-korszaknak, neoavantgárdnak, posztmodernnek… Most éppen Y-generáció van és prekariátus.

A probléma lényegében mindig ugyanaz, hogy egyes emberek, gyakran kifejezetten intelligens emberek, semmiképpen nem selejtek, szóval ezek az emberek rohadtul nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy élnek.

Ha valaki nem képes ennek tükrében olvasni a könyvemet, annak csak egy négy napos alkeszkodás története lesz, és így tényleg nem érdemes elolvasni.

“A problémák ajtókat nyitnak az életünkre” – írja egy helyen a regényben. A regény pesszimista hangvétele ellenére mennyire tartja megoldhatónak ezeket a problémákat, és mit gondol, az olvasónak adhat-e kulcsot ezekhez a megoldásokhoz a Magamon kívül szövege?

Szabó Lőrinc azt írta, „Tengerbe, magunkba, vissza! Csak ott lehetünk szabadok!”. Nem tudnám most megmondani, hányban írta Az Egy álmait, hány éves volt akkor, én a magam kölyökkutya fejével ezt a dolgot megfordítottam. Magunkon kívülre, csak ott lehetünk szabadok. Az előbb feszegetett, és a könyvben megírt probléma, szorongás, kínlódás mind a bensőnkből ered. A „bennrekedtség” az oka. A saját énünk kényszerít minket a szenvedésre. Ez egy skizoid, tudathasadásos dilemma, azaz, hogy azt sem tudom elfogadni, hogy egyedül vagyok én, és ki sem tudok szakadni magamból. Bízhatunk a lélek halhatatlanságában és szabadságában, de ez a bizalom sem véletlenül van jelen a hívőkben. Én is bízom benne, máskülönben nagy szarban vagyunk. Nem látom a megoldást, és a szövegből is csak irányokat tudok kiolvasni, és az irányok többsége zsákutcába vezet. Viszont a kísérletezés lényege, hogy megismerjük a rossz megoldásokat, hogy végül meglegyen a jó.

Mennyire volt egyszerű a címadás? Voltak-e más komolyabb alternatívái?

Valahogy adta magát a cím, nem is emlékszem… Ráadásul nagyon találó lett. Mintha nem is én írtam volna.

Bár hangsúlyozza, hogy a regény nem Önről szól, az alapélmény, a “fullasztó bennrekedtség” személyes tapasztalata. Mennyit merített személyes élményekből, mennyit bízott a fantáziájára a történet összeállításakor?

Szeretném elkerülni, hogy a szeretteim, barátaim, ismerőseim úgy olvassák a szöveget, mintha én lennék a főszereplő, ezért hangsúlyozom állandóan, hogy nem rólam szól. Mondjuk, ezen nem segít, hogy E/1-ben írtam a nagyját. Csak olyan dolgokról tudok írni, amiket vagy megéltem, vagy átéreztem, átéltem. Iszom és dohányzom, de utcán mondjuk még nem aludtam.

A férfi gondolatai, érzései ismerősek, és meg tudom őket érteni, de ahogy a szöveggel haladtam, egyre inkább önálló személyiséggé fejlődött.

Egy csomó dolgot én sem értek belőle, és sokszor ő maga sem érti önmagát. Rajta kívül az öreg és a lány kivételével a többi karakter szinte mind csak biodíszlet, ezt el kell ismernem. Ők ketten, a másvilági vezető és a párkapcsolat, akik a férfit még a földön tartják, a delíriumos vergődések és a rémálmok ellenére a valósághoz kötik. Nem véletlenül kapott a lány feledik fejezeteket, valahányszor a férfi elalszik és álmodik.

Miért nincsenek elnevezve a hősök a regényben?

Leginkább azért, mert nem szeretem a neveket. Egyszerre absztrakt dolgok, lényegében semmi közük a személyekhez, akik viselik, és mégis, megbélyegeznek. Nem szerettem volna ennyire konkrétan megjelölni a hősömet, pont azért, mert a személyisége és az érzésvilága általános jelenségeket tükröz. Én is lehetnék, Ön is lehetne a főszereplő. Bízom benne, hogy a női olvasók is bele tudják magukat képzelni a szerepbe, mert ők is lehetnének. Egyszerűen azért férfi és nem nő, mert férfi vagyok, és egy nő fejébe nem tudtam volna ennyire belelátni. Egy sematikus figura, igazán csak az a fontos, amin keresztülmegy. Egy ilyen figurát nem lehet elnevezni Bélának vagy Józsefnek. Vagyis el lehet, de szerintem fölöslegesen zavaró. Engem Mihály is zavar az Utas és holdvilágban. Miért pont Mihály? És ha már Mihály, miért nem Béla? Hát ez az én hülyeségem, de végül is az én regényemről beszélünk.

Mint mondja, már egészen fiatalon sokat írt, igaz, kiadásra csak ezt a szöveget tartja érettnek. Mitől lesz kiadható egy szöveg, mik azok a kritériumok, amik mások számára is fontossá tehetik?

Nagyon fontosnak tartom, hogy a szövegeimnek legyen értékes mondanivalója, és ez eredeti módon, mégis közérthetően legyen megfogalmazva.

Az irodalomnak nem kell rejtvénynek lennie.

A süket dumát és a titkolózást sem szeretem, miért olvasnám szívesen, és miért írnék ilyesmit szívesen? Ez az első olyan kerek egész szövegem, amit kiforrottnak, értékesnek érzek, és ezt pajzsként magam előtt tartva már ki merek lépni az emberek elé. Még mindig be vagyok szarva, de majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a könyv megéri a kockázatot.

Felváltva használ egyes szám első és harmadik személyt; egyszerre meséli, kommentálja és átéli a történetet. Hogyan alakult ki ez az írói technika?

A narratív megoldások, az elbeszélő helyezkedései rettentő izgalmas dolgok. Az egyetemen egy egész szeminárium szólt erről. Mondjuk úgy emlékszem kettest kaptam, lehet, hogy ez az oka a kavarodásnak a szövegemben.

Mindenesetre fontosnak éreztem a személyességet, a vallomásos hangvételt, a hitelességet, és hogy beleláthassunk a férfi fejébe, ezért az E/1. Szükség volt arra, hogy a férfi az éppen történő eseményekre egyből reflektáljon a gondolataival, ugyanakkor az is kellett, hogy visszaemlékezve, az élményeket emlékekként jobban átlátva is kommentálja a dolgokat. A narratív keret miatt igazából az egész egy visszaemlékezés, mintha éppen akkor mesélné a történetet az olvasónak, amikor az olvassa, és aztán mégis jelenidőben zajlik minden elmesélt esemény, mert így igazán közeli és átélhető. Na, erre az egészre jön még az E/3, egy „objektív” elbeszélő, amire egész egyszerűen azért volt szükség, mert a főhős szájából furán hangzanának a „tájleíró” részek. Egy nálam jobb írónak biztos vannak erre jobb megoldásai, bár az igazán nagyoknál is sokszor éreztem már, hogy „ilyet egyszerűen ember nem mond”. Filmen ezeket a dolgokat még izgalmasabban is meg lehetne oldani… Talán egyszer forgatókönyvet is írok.

(Ha érdekli, milyen számban és személyben írjon önmagáról az író, olvassa el ezt a posztunkat is.)

Milyen módszerrel dolgozott: volt napi penzuma, vagy ihlet szerint ült neki, amikor volt mit írnia? Mennyi időbe telt a Magamon kívül megírása?

Lustán és kínlódva írok. Legalább 3 év volt, mire megszületett a kész szöveg. Valószínűleg azért, mert élnem kellett még ahhoz, hogy elkészülhessen. Akkor kezdek el írni, amikor elindul bennem egy szöveg, és már nem bírom a fejemben tartani. Állandóan magamban beszélek, persze hang nélkül, de folyamatosan szövegek íródnak bennem.

Akadt-e meg írás közben, és ha igen, hogyan lendült túl az írói görcsön?

Persze, állandóan. Nem tudom, a görcsökön mi lendít tovább. Nagy levegő, cigi, alkohol, egy jó tanács, egy ölelés.

Hajnóczy mondta egy interjúban, hogy az írás nem egy ünnepséges érzés. Hát tényleg nem az.

Sokkal inkább iszonyú magányos és kiszolgáltatott érzés. Nekem legalábbis.

Mennyire volt könnyű kiadót találnia, és van-e olyan tapasztalata, amit e téren fontosnak tart megosztani elsőkönyves írókkal?

A Facebookon botlottam bele az Ad Librum kiadó „aktív szerző” pályázatába. Pont lelépőben voltam az akkori munkahelyemről (ingatlanügynök voltam fél évig, mert miért ne), és volt bennem valami minden mindegy érzés. A pályázat kritériumainak egyébként alig felelt meg a szövegem, és mégis siker lett. Emlékszem az első találkozásra a kiadó vezetőjével.

„Irodalom… Miért ír ma valaki irodalmat?” Hát azt nem tudom, de mégis itt ülök, feleltem neki, és röhögtünk.

Talán csak annyi a tanulság, hogy önbizalom kell a dologhoz. El kellett hinnem, hogy elég jó, amit írtam. Ebben egyébként még most is kételkedem.

Milyen könyvtervei vannak a továbbiakban?

Egy nagyregény van a fejemben, több párhuzamos cselekményszállal, alapvető kérdésekkel, kevés válasszal, mellbeverő befejezéssel. Szeretném, ha majd bőgnének rajta az olvasók.