Ízelítő / Három perce még éltem

A karácsony előtti utolsó hajrában még gyorsan hoztunk egy könyvajánlót, hátha pont passzol majd a fa alá. Ezúttal a sci-fi rajongóknak kedveskedünk Keszi Csaba Három perce még éltem című könyvével.


– Nos, azt biztosan kijelenthetem, hogy nem történt komolyabb baja az ájulástól. Sem fizikailag, sem mentálisan. És azt mondja, hogy azóta sem fordult elő egyszer sem – nézett Ágnes komoly szemekkel a kanapén ülő tiszteletes szemébe.

– Nem, kisasszony, semmi ilyesmi nem történt. Tudja, néha úgy érzem, ez egy jel volt – felelte Gábor szégyenkezve.

– Vallási intuícióra gondol? – kérdezte Ágnes, és mutatóujjával feljebb tolta a szemüvegét.

– Ugyan már… Vagyis, nem. Miket beszélek… Biztosan bolondnak tart. Úgy értem, talán más irányba kéne folytatnom az életemet. Mit gondol erről?

– Én csak orvosként válaszolhatok erre. Persze mindenképp jót tenne magának, ha teljesen leszokna az alkoholról.

A tiszteletes egykedvűen fordította el a fejét.

– Na de ne aggódjon – folytatta Ágnes –, nem azért vagyok én, hogy az életvitelét kritizáljam. Nézze, azt hiszem, tudom a megoldást arra, ami akkor a templomban történt magával.

Gábor atya hitetlenkedve nézett a nőre.

– És eddig miért nem mondott semmit, kedves?

– Nehéz lesz megértenie ezt most, tiszteletes úr, de lehetősége van eljutni oda, ahol történt az a furcsa élmény. Én is azt gondolom, hogy céllal történhetett ez magával. Mit gondol, hajlandó lenne megtenni?

– Ezt meg hogy érti? Megint hipnotizálni fog? Eddig se jutottunk vele semmire – tette össze a kezét, és nézett tárgyilagosan a nőre.

– Nem, uram, félreért. – Ágnes sóhajtott egyet, és a szemébe nézett. Igyekezett úgy kihangsúlyozni az „uram”-ot, hogy a tiszteletes teljesen komolyan vegye a mondandóját. – A helyzet az, hogy eljuthat olyan illetékesekhez, akik el tudják mondani, mit látott. Közük van az érintettekhez a víziójából. És azt hiszem, hogy fontos lenne, hogy mindez megtörténjen. Ehhez azonban beszélnie kell a férjemmel. Hajlandó beleegyezni ebbe?

Gábor atya a száját húzva meredt maga elé. Nem igazán értette, amit Ágnes elmondott, és azt sem tudta, mit válaszoljon.

– Mindent meg fog érteni, higgye el! – mondta a nő, és kinyitotta a szoba ajtaját. Néhány pillanattal később belépett Botond, és helyet foglalt Ágnes irodai székén. Felesége a mellette lévő íróasztalhoz támaszkodott. A tiszteletes egy pillanatra sem tudta leplezni a kínos zavart, amit a pszichológus férje váltott ki belőle. Bár eléggé beivott az ominózus szilveszteri bulin, a rossz nyelvek szerint úgy kellett leszedni róla a dühtől tajtékzó tanárt. Szája tátva maradt a meglepettségtől, és mire feleszmélt, már tudta, nem sikerülhet tagadni érzelmeit Botonddal szemben. Amaz ujjai közt cigarettát gyűrögetett, majd kelletlenül az asztalra helyezte, mivel a felesége megtiltotta neki a dohányzást az irodájában.

– Ne féljen, atyám – mondta cinikusan, és megdörzsölte szakállát. – Nem azért vagyok most itt, hogy bántsam magát. Viszont amit mondani fogok, az talán egy kissé furcsa lesz. De ne szaladjunk előre. Van egy ismeretlen szoba. A falai fémből vannak, és négy nagy tartály van az egyik oldalán. Egy overallos fickó beszalad egy szétnyíló ajtón, és a tartályok melletti dobozok kábeleit rongálni kezdi. Rémlik valami?

– Maga meghallgatta a kazettákat! Ez ellentmond a felesége orvosi esküjének! – tört ki Gáborból hirtelen. Ágnes a szájához kapta kezét a kínos kijelentés hallatán. – Különben is, ne atyázzon itt nekem! A falu lelkipásztorával beszél!

– Hé, hé, csillapodjon már! Fogalmam sincs, miről diskurált a feleségemmel. Ha olyat mondana neki, amit nem illik, már megkerestem volna. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott, hogy megriassza Gábor atyát, aki ettől sokkal higgadtabb lett ismét. – Ágnes, magunkra hagynál, kérlek? – nézett a feleségére, aki megértő bólintás után kilépett a szobából, és rájuk csukta az ajtót. Botond követte a kilincs mozgását, majd mikor nyugalmi állapotba került, ismét a tiszteletes felé fordult.

– Mondok én magának valamit. A tartályokban mintha arcok lettek volna. Épphogy látszott az állcsúcsuk, és a fejük búbja. Olyanok voltak, mint a halottak. Pedig nyitva volt a szemük. Emlékszik azokra a szemekre, ugye? Nem pislogtak, de mégis, az embernek az volt az érzése, hogy látnak. Hogy élnek… Pedig ugyanennyire sugározták az élettelenséget.

A tiszteletes megborzongott a hallottaktól. Erről ilyen részletesen nem beszélt a nőnek, ez biztos, ugyanis a hipnózis után együtt hallgatták végig a magnószalagot.

– Honnan tudja? – kérdezte rekedtes suttogással. Azok a szemek sok rémálmot okoztak neki azóta. Mintha félig élő, félig halott emberek… lények lettek volna azokban az átkozott tartályokban.

– Én is láttam őket.

– Ne szórakozzon velem, kérem. Sajnálom, hogy azon a szilveszteren… tudja, részeg voltam, de sosem fordulna elő újra, ez a dolog viszont…

– Hallgasson végig! – szakította félbe Botond. – Nem foglalkozom azzal a kis szilveszteri afférral. Ugyanazt láttam, amit maga, ugyanakkor, és ugyanolyan felejthetetlenül belém égett az a néhány perc. De tudja, utána én találkoztam azokkal, akiket akkor láttunk. Azért élhettük át ezt az élményt, mert van bennünk valami, ami a többi emberben nincs. Tudom, hogy most azt hiszi, ez valami ostoba játék, de higgye el, hogy nem az. És nagyon fontos, hogy maga is találkozhasson ezekkel a lényekkel.

– Milyen lényekkel? Te jóságos Isten, miről hadovál itt összevissza?

– Mondja, Gábor, hisz maga a földönkívüliekben? Vagy ez nagyon elrugaszkodik az Isten-sztoritól?

A tiszteletes döbbenten nézett Botondra. Meglepve tudatosult benne, hogy a férfi komolyan beszél.

– Nem tudom… Nem gondolkodtam ezen túl sokat. A teremtéstörténet… Nos akár rájuk is igaz lehet. Már ha léteznek persze… De miért kérdezi?

– A látomás, amit a templomban átélt, egy idegen űrhajón történt. Az a hajó itt járt a Földön. Valamilyen technikai kütyü közvetítette felénk azt a jelenetet, ami a fedélzetén történt. Nos, ezek a lények nemrég visszatértek, és azt állítják, hogy a képesség, hogy a látomást láttuk, azt jelenti, elég fejlettek vagyunk megérteni bizonyos dolgokat a bolygó jövőjével kapcsolatban. Szükségük van ránk.

Gábor atya belekortyolt az elé kirakott pohár vízbe, félrenyelt, és kelletlenül köhögni kezdett.

– Tudom, hogy ez most rendkívül bizarrul hangzik. Higgye el, a hátam közepére se kívántam ezt az egészet. De végül is nem bántottak… Nem csináltak velem semmi olyat, ami a káromra lett volna. Pedig bármikor megtehetnék. Az idegenek azt mondják, hogy az emberiség és a bolygó érdekében találkoznunk kell még néhányszor, és magának is el kéne jönnie.

– Nem tudom, mit mondjak erre – mondta zavartan a tiszteletes.

– Csak gondolja át. Úgy érzi, átverem, vagy hülyének nézem, nemde? Nem kell rejtegetnie a gondolatait, tudom, hogy így van. De gondolkodjon egy kicsit. Engem és a feleségemet olyan embereknek ismer, akik bolondoznak ilyen történetekkel? Mindkettőnk munkája megszűnne, ha így lenne. És ott van a látomás. Nem tudja megmagyarázni. Maga se, én se. Még a feleségem se, pedig neki jobb rálátása van erre mindkettőnknél. Azért jár ide, hogy válaszokat kapjon. Nos, most megkaphatja a válaszokat. Ehhez velem kell tartania. Nem akarom megrémíteni, de ha nem velem jön el, az idegenek mennek el magáért. És higgye el, az sokkal rosszabb élmény lenne. Még ha nem is vagyunk túl nagy barátságban… Mégis ismerjük egymást, és ez rengeteget számít.

– Hova kell mennünk? – kérdezte a tiszteletes elcsukló hangon.

– Csak a közeli erdőbe.

– Nem tudom eldönteni, nem csak el akar-e tenni láb alól…

– Ugyan, atyám, gondolkozzon. Már másnap kattanna a bilincs a kezemen. Ha meg akarnám ölni, sokkal prózaibb eszközöket választanék. Így se jutok a mennybe, de akkor biztos az ördöggel vacsoráznék, ha megölném a falu tiszteletesét. – Kelletlenül felnevetett, ami csak fokozta a tiszteletes értetlenségét. – Bocsásson meg ezért a kis poénért. Mondja, ugye hajlandó eljönni?

– Azt hiszem, igen. Melyik napról lenne szó?

– Még ma este.

– Mi? Miért pont este?

– Nem lenne túl szerencsés a falubeliek szeme láttára galaktikus találkákat rendezni, nem igaz?

A tiszteletes csak némán bólogatott.

– Nem kérem, hogy megértse most ezt az egészet. De kérem, gondolja át, micsoda lehetőség ez mindkettőnknek. Páratlan az emberiség… a XXI. század történetében! És rendkívül fontos, hogy senkinek nem beszélhet róla. Megértette? Ha kikotyogja, amiket mondtam magának, elintézzük, hogy rövid időn belül fel kelljen adnia a papi hivatást. Néha egyébként sem kell túl sok ehhez, ugye tudja?

– Jól van már, miért kell így beszélni az emberrel? És hányszor mondjam, hogy sem atya, sem pap nem vagyok! – felelt a tiszteletes dacosan.

– Pap vagy tiszteletes, egykutya. De nem akartam megsérteni. Szeretném, ha érezné a helyzet súlyát. Most pedig menjen haza, és készüljön fel lelkiekben az estére.

Botond kikísérte a tiszteletest a házból és az udvarból.

– Mit fog csinálni?

– Bemegyek a templomba, azt hiszem.

– Ahamm, egy kis oltalomkérés a főnöktől. De jól teszi. Ott legalább nincs ilyen pokolian meleg.

– Csak el kell intéznem néhány dolgot.

– Nos, rendben van. Akkor este találkozunk. Viszontlátásra!

Botond a kezét nyújtotta a tiszteletes felé, amire szintén nem volt példa az utóbbi években. Amaz a szemébe nézett, kezet ráztak, és beült az autójába. Alig pár éves Fiat gépkocsi. Még hogy az egyháznak nincs pénze – gondolta Botond, és a pince felé vette az irányt.

Az esti várakozás mindig mintha megrekesztette volna az órák mutatóit. Különösen most, hogy Ágnes is tisztában van vele, mi folyik a férje körül, nem könnyítette meg a helyzetet kérdéseivel és aggodalmával. Egy ízben még azt is felvetette, hogy velük tart az erdőbe, amit Botond a leghatározottabb módon utasított el. Bármennyire is tudta, igaza van a férfinak, néha attól félt, egy éjjeli kiruccanás után az öreg Niva nem kanyarodik be újra a ház elé, és férjének nyoma vész. Mit kezdene akkor? Mit mondana a rendőrségnek? Még lehet, hogy őt is felelősségre vonnák annak ellenére, hogy nyilván nevetségesnek találnák a történetet a földönkívüliek érkezéséről. Botond tisztában volt vele, hogy feleségének még nehezebben fognak telni az éjszakai órák.

– Ígérd meg, hogy ha valami baj történik, hívást indítasz a telefonodról! Nem kell, hogy beszélj, csak indítsd el a hívást! – kérlelte az asszony, amit Botond megígért neki, bár biztos volt benne, hogy vészhelyzetben nem lesz képes telefonálgatni. Ezt azonban nem mondta az asszonynak, aki egy kicsit megnyugodott az ígéret hallatán. Különben is, az erdő sűrűjében éjszaka még azok is gyakran eltévednek, akik egyébként rendszeresen járnak odakint.

Pista sört ivott, hogy némileg oldja a feszültséget, amit minden alkalommal érzett, mikor az idegenekkel kapcsolatba léptek. Egyelőre magának sem akarta bevallani, de ez a félelem egyéb napokon is kísértette. Ennek ellenére semmi pénzért nem hagyta volna cserben barátját. Arra gondolt, ha nem menne vele, és valami baja esne, azt sosem tudná magának megbocsátani. Botond az egyetlen barátja. Kiért tenné meg, ha nem éppen érte? A pincében toporogva Botond az egyik cigit szívta a másik után, és arra gondolt, vajon tényleg eljön-e a tiszteletes. Valójában maga sem tudta, miért idegeskedik ezen, bár valamiért kötelességének érezte, hogy az idegenek elé vezesse Gábor atyát. Úgy érezte, ez megfelelő áldozat lesz nekik, és talán tényleg nem kell félnie tőlük többé.

Aztán fél kilenc előtt néhány perccel az utcafront felőli pinceajtón kopogtatás hallatszott.

– Bújjon be! – kiáltotta oda Botond, és a kilincs megmozdult, mire levegőt vehetett volna a válaszadás után. A tiszteletes bátortalanul belépett a helyiségbe, és az ajtót nyitva hagyva előrelépett kettőt. Pista nem értette, miért, ám a tiszteletes visszanézett, és egy pillanattal később egy másik férfi is a pincébe lépett.

– Jó estét! – köszöntek felváltva. Ádám, a tiszteletes segédje volt a másik férfi. Egy igazi nyámnyila, nevetséges alak, akit még a gyerekek se tudnak komolyan venni. A rossz nyelvek szerint vagy Gábor atya posztjára vágyik, vagy pedig homoszexuális, és vonzódik hozzá. Botond egyiket sem találta elképzelhetetlennek.

– Hát ő? – kérdezte Botond kissé ingerülten. Mindig elszakad a cérna, ha valaki vagy valami felülírja a terveket.

– Ő is velünk jön.

– A rohadt életbe, megbeszéltük, hogy nem mondja el senkinek, nem? – fakadt ki a tanár.

– Maga se mondta, hogy a haverját is hozza! – csapott vissza a tiszteletes. – De nekem ez egy biztosíték arra, hogy nem őrültem meg. Vagy velünk jöhet Ádám, vagy nem megyek sehova! Egyébként sem szívesen közösködöm ilyen goromba alakokkal!

Botond leült egy székre, és dörzsölni kezdte a szemeit. Nem hiszem el, bassza meg, nem hiszem el, hogy ezt a kretént is magával kellett hoznia! Lassan a zsebébe nyúlt, hogy újra rágyújtson. A segéd meg se nyekkent, próbált fölényesen nézni a tanárra, aki egy szúrós pillantással vágott vissza, míg az le nem sütötte a szemét.

– Úgy látom, nem sikerül megegyeznünk, úgyhogy akkor talán mennénk is – jelentette ki a tiszteletes, csak hogy még egyet rúgjon a helyzeten.

– Várjon! Ne menjen sehova. Elszívom a cigit, és indulunk.

Arra gondolt közben, hogy már az is feltűnést fog kelteni az utcán, hogy négyen útnak indulnak este az öreg Nivával. Ha meg felismerik a papot… Isten se mondja meg, milyen pletykák fognak másnap már a faluban keringeni. Mindegy – gondolta –, csak ezzel az Ádám gyerekkel ne hozzanak összefüggésbe véletlenül se.

A szürkület kezdett sötétségbe olvadni, ahogy a Niva körlámpái a fasorok között világítva keresték a megfelelő helyet a parkoláshoz. Amikor Botond úgy látta, nagyjából ott vannak, ahol a találkozókat lebonyolították, végül megállt, és egy percig még járatta a motort. Utálta, hogy le kell kapcsolnia a tompított fényszórókat. Végül megtette, és sötétségbe borult az erdő körülöttük.

– És most mi lesz? – kérdezte a tiszteletes, és közben próbálta erőltetni a szemét, hogy hamarabb megszokja a lámpafény nélküli éjszakai sötétet.

– Szabad a csók! – szólalt meg hirtelen Pista, amire Botond reflexből röhögni kezdett. Nem volt szándékos, és nem is annyira a poén miatt, hanem mert a felgyülemlett stresszt így oldani tudta kicsit. Pistánál tehát hatott a sör. Amíg viccelődik, nagy baj nem történhet.

– Ki kell szállnom! – szólalt meg vékony hangján a segéd. Ez volt nagyjából a harmadik mondat, ami elhagyta a száját az este folyamán.

– Miért? Vizelned kell? – kérdezte Botond, aki rájött, hogy feleslegesen felhúzza magát Ádám minden megnyilvánulásán.

– Nem, csak nagyon kényelmetlen itt – panaszkodott a jobbhoz szokott kölyökképű férfi. A harminchoz már közelebb járt, mint a húszhoz, de egy pillanatra sem látszott rajta. Botondnak eszébe jutott, hogy a kölyök biztos be fog rezelni az éjszakai neszektől, ezért aztán készséggel kiengedte az első ülést felhajtva, mielőtt meggondolná magát. Nesze neked, úri majom – gondolta magában, amikor látta a fiú riadt tekintetét, és elképzelte, hogy becsukja a Niva ajtaját, és egyszerűen elhajtanak. Vajon mit tenne Ádám meglepettségében? Valószínűleg leülne ott, ahol van, és reggelig sírna, mint egy kisiskolás. A fantáziálást halványkék fénycsíkok szakították félbe. Szinte észbe sem kaptak, két hatalmas termetű alak jelent meg tíz méterre az öreg Nivától. Ádám földbe gyökerezett lábbal, tátott szájjal figyelte, hogy azok közelebb lépnek. Botond és Pista kissé rutinosabban, de nem sokkal kevésbé feszülten szálltak ki az autóból. A tiszteletes csak ült a hátsó ülésen, és hirtelen fel sem merült benne, hogy esetleg kiszálljon a kocsiból. Tekintete egy pillanatra találkozott Vorkovéval, és úgy érezte, kővé dermedt meglepettségében.

– Többen vagytok – jegyezte meg dörgő hangján az idegen. Botond úgy érezte, negatív felhang van ebben a kijelentésben. – És nem tartottátok titokban a jöttünket sem – fordult a férfi felé, aki izgalmában nyelt egyet, de folyamatosan gombócot érzett a torkában.

– Nem tartogathattuk tovább – felelte elcsukló hangon. – Csak a feleségemnek mondtam. A pap meg ennek a kölyöknek.

Nagarm, kezében az ismerős, távirányító alakú eszközzel elindult Ádám felé, aki egyre hangosabban és gyorsabban vette a levegőt, majd amikor már csak egy lépés választotta el őket egymástól, a segéd hirtelen összecsuklott, és tompa puffanással ért földet. Az idegen nem tűnt különösebben meglepettnek. Lehajolt a hanyatt esett test mellé, és a fejéhez érintette a távirányítót.

– Nem ő az – jelentette ki határozottan. Felegyenesedett, majd mindketten a kocsiban gubbasztó Gábor atyára meredtek. Bár a tiszteletes még sohasem érezte magát teljesen kiszolgáltatottnak, ebben a pillanatban úgy vélte, egyszerűen nincs az az isteni beavatkozás, ami kimenekítené ebből a rohadt szituációból. Gyors pillantást vetett az eszméletlenül fekvő Ádámra, majd rádöbbent, hogy itt már senki nincs az ő oldalán. A tanárban és a kövér haverjában képtelen megbízni, ezek a valamik pedig ki tudja, mi mindenre kényszeríthetik majd.

– Atyám, azt hiszem, ki kéne jönnie! – szólt hozzá Pista, aki örült neki, hogy végre nem velük vannak elfoglalva a földönkívüliek. A tiszteletes csak ült némán. Még válaszolni sem mert, pedig az atyázás bántotta a fülét, kimászni meg aztán végképp nem.

– Na, várjon, segítek – szólt Botond is, és odalépett felhajtani az anyósülést, ami a tiszteletes útjában volt. Amaz holtsápadtan meredt rá, és szemeivel kérlelte, hadd ne kelljen ezt csinálnia. Ekkor Nagarm is elkezdett közelíteni feléjük. Botond ekkor félrelépett az útjából.

– Semmi baj – dörögte az idegen éktelenül mély hangján. A tanár csak állt mellettük, és hallgatta az idegen hangos, sziszegő légzését, majd megérezte újra a semmihez sem hasonlítható szagát. A tiszteletes figyelte, amint a hosszú ujjak a távirányítóra fonódtak, és közelednek a feje felé. Apró áramütésszerű érzés futott át testén, és arcát kissé zsibbadtnak érezte. Egyszer a falu néhány sihederje marihuánás cigarettát adott neki, attól érezte magát ilyen tompának és zsibbadtnak. A rettegése is csillapodott némileg, és egyre könnyebbnek érezte magát.

– Jobban érzed magad? – kérdezte Nagarm a tiszteletest, akit meglepett, hogy letegezték. Ez egyedül Ágnesre jellemző, mikor hipnózis alatt gyerekkoráig vezeti vissza – emlékezett a felvételeken elhangzottakra.

– Igen. Sokkal jobban – felelte, és látszott rajta, hogy nyugodtabb. – A segédem… az a kölyök…

– Már kezd magához térni. Ő is jobban lesz mindjárt. Én Nagarm vagyok, a társamat pedig Vorkovnak hívják. Az ittlétünk okáról és céljáról szeretnénk veled beszélni. Velünk kell tartanod. Ugye nincs ellenedre?

– Nincs – felelt zavarosan a tiszteletes. Félelmet már egyáltalán nem érzett, és csak mondatok sorozata után figyelt fel rá, hogy az idegen magyarul beszél hozzá. Ez meg hogy lehetséges? – Hova megyünk? – kérdezte aztán.

– Az űrhajónkra. Nem esik bántódásod, csak ez a helyszín nem megfelelő.

– Ők is jönnek? – mutatott a lelkész Botondra és Pistára.

– Természetesen. Most álljatok oda a társam mellé!

Gábor esetlenül kiszállt az autóból, és a segédjéhez lépett, aki már kezdett magához térni.

– Gyere, Ádám, álljunk oda a… az úr mellé.

– Vorkov. Egyszerűen csak Vorkov – szólt hozzá a főpilóta.

– Igen, elnézést.

Nagarm ekkor Pistára és Botondra nézett, akiknek kellett néhány pillanat, hogy rájöjjenek, nekik is oda kell lépniük. Pista remegő lábakkal tette meg a néhány méteres utat, kínosan ügyelve rá, hogy ne látszódjon rajta az idegesség. Csak ezt az istenverte szagot ne érezném! – gondolta. – Vagy ne hallanám, ahogy lélegeznek! Botond egy pillanatra megtorpant, mert eszébe jutott, hogy nem zárta be az öreg Nivát, de elhessegette a gondolatot, hisz az autóban amúgy sem tárolt értékeket. Mi lesz, ha valaki megtalálja itt ezt az autót, teljesen üresen? Végül is, ki jár ilyenkor az erdőben? Aki igen, annak szintén titkai vannak.

Némán, egymást fürkészve álltak az erdő közepén. Az idegenekre csak ritkán mertek vetni egy-egy pillantást, ők pedig határozottan maguk elé révedtek, mondhatni, a semmibe. Ugyanilyen szenvtelen, érzelem nélküli maradt az arcuk, amikor a halványkék fénysugár körülnyalábolta őket, majd egy pillanattal később egy zárt, ablak nélküli szobában találták magukat.