Ízelítő / Az elfelejtett légió

Gáti Vilmos az ’56 előtti hadseregben megélt személyes tapasztalatai alapján írta meg Az elfelejtett légiót. Ez a memoárregény sajátos perspektívát kínál az olvasónak a sztálinista néphadsereg belső világáról. A szerző politikai tisztként szolgált, majd az MSZMP külügyi vonalán dolgozott, és a Magyar Rádió külföldi adásainak felelős szerkesztője volt.

Sem sarat dobálni, sem fényezni nem állt szándékomban, amikor elhatároztam, hogy leporolom annak a bizonyos régi hadseregnek az emlékét, amelyről ma még sokan őriznek személyes emlékeket, gyakran fájdalmasakat. Még többen vannak, akik csak mások tapasztalatai és véleménye alapján ítélkeznek, többnyire sommásan. Ez a sereg nem volt különleges. Jellemzői, tulajdonságai nem különböztethetők meg a kor társadalmának tulajdonságaitól és jellemvonásaitól. Ezt a sereget, még nem olyan régen, kevés kivétellel az egész magyar férfitársadalom megjárta.

A tisztek, tiszthelyettesek és a mindenkori besorozott és behívott nemzedékek a kettészakadt világban álltak fegyverben. Abban a világban, amelyben a vezérkarok térképeit befedték az atombombák és rakéták ellipszis alakú hatókörzetei, azok a halálos ellipszisek, amelyek jelzik a területet, ahol a bomba vagy rakéta rombol és öl. A mi kis országunk térképén nem sok ilyen ábra fért el. Ezek a magyar fiatalok olyan seregben szolgáltak, amelyről szakszerűen kiszámították, hogy egy összecsapás első üteme során, vagyis napok alatt – ahogy a vezérkarban mondják élőerőben – hetven százalékos veszteséget fog szenvedni tisztekből, tiszthelyettesekből, sorkatonákból.

A kép, amit az elmúltakról alkotunk, mindig nagyon egyéni, és minél bonyolultabb eseményekre emlékeztet, annál nehezebben ragadja meg a képzelet. A megélt történelmet is képesek vagyunk félreérteni. Ezért ne kárhoztassuk az utóbb születetteket, ha a járható utat keresve, elfogadják a történtekről a leegyszerűsített képet, különösen akkor, ha az a kor számukra már valóban távoli. A hősi korszakok nemzedéke, néhány bitang áruló kivételével, csupa hősökből állt. Míg a szomorú időkre emlékezve csak gazembereket és szenvedő áldozatokat vélnek felismerni.

Pedig a később kárhoztatott, sötétnek tartott korszakokban is élvezték az emberek a napsütést, átéltek örömöket, ismerték a barátságot, a szerelmet, az orgazmust. Mindez vonatkozik e könyv témájára és szereplőire egyaránt. Ne taszítsuk el, és főként ne vessük meg őket, amiért rossz korban születtek.

Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

A gondosan előkészített eskütételt megzavarta egy amúgy örömtelinek mondható esemény, a honvédelmi miniszter váratlan látogatása. Veres Péter, szokásának megfelelően, most sem egyedül érkezett, vele volt a felesége, a Mariska néni. Péter bácsi, így szerette, ha szólítják, csizmában járt, a hazai földművelőknél már szinte népviseletnek számító, egyszerű fekete ruhában, az összes gomb begombolva, nyakig felgombolt fehér ingben, természetesen nyakkendő nélkül. Mögötte az asszony, térd alatt végződő, pettyes, sötétkék perkálban és konttyal. Így szálltak ki a hatalmas miniszteri kocsiból. Veres Péter, kezében vállmagasságban tartott pörge kalapjával, feszes vigyázzállásban hallgatta az őrparancsnok és az ügyeletes tiszt jelentkezését, és elindult befelé a repülőtérre. Kemény alezredes először arra gondolt, hogy valaki hülyéskedik, aztán kinézett az ablakon, majd lerohant, már amennyire képes volt sietni a két sánta lábával, és odavágódott a magas vendég elé. Törzse ott lihegett a nyomában.

– Adjon Isten! – szólt a miniszter, nem várva be a jelentkezési ceremóniát, és kalapját megbökve, kezet nyújtott a parancsnoknak. Mindenkivel lekezelt, akit meglátott. A tisztek zavarban voltak, hogy lesz majd a hölggyel, ki mutatja be őket, hogy illően köszönthessék. Ilyesmiről azonban szó sem lehetett, Péter bácsi tudomást sem vett nejéről, aki hűségesen követte, nem szólt senkihez, és az eseményektől ügyesen félrehúzódott. A reptér parancsnok feltereli a vendéget az előkészített emelvényre. Csak egy lépcsőnyi magas dobogó, most sajnálja, hogy nem építtetett látványosabbat. Kemény nem akart nagy dolgot csinálni ebből az egész Kossuth Akadémia ügyből, nem hitt benne, hogy az ide sereglettekből érdemes tiszteket csinálni. Bár a háború utolsó időszakának tapasztalatai meggyőzhették volna, hogy a katonai pálya nem az ő szűk elitjének van fenntartva. 944-ben, tisztek híján, már őrmesterek és szakaszvezetők repülték a Messerschmidteket, de az más, szokta mondani társaságban.

– Jó pilóta, ha van hozzá érzéke, és főleg vér a pucájában, bárki lehet, de a tiszt ugyebár elsősorban úriember, és erre születni kell.

Arra persze ügyelt, hogy nézetei ne szivárogjanak túl saját körein. Most is nagy tisztelettel hallgatta a fura minisztert, aki saját fiatalkori katona élményeiről adott elő neki. Arra gondolt, hogy ennek előtte, az ilyen parasztember levett kalappal állhatott volna csak előtte, és akkor beszélt volna, ha valamit kérdeztek tőle.

Megkezdődött a ceremónia. Veres Péter elhallgatott, és szinte elsőnek állt fel, amikor díszlépésben előhozták a zászlót. Kerek Ferkó törzsőrmester emelte magasba, filmezni kellett volna oktatási célból, ahogy a lábát odavágta, ahogy tartotta a rudat, és nem utolsó sorban az alkalomhoz illő arckifejezését. Vezényszavak, kürtszó, a segédtiszt a mikrofon előtt, fennhangon olvasta a Katonai Eskü szövegét. Az esküt tevők harsányan utána mondták, mondatról mondatra: ,,… az ellenséggel soha, semmilyen egyetértésbe nem bocsátkozom, ellene mindenkor bátran és férfiasan harcolok…” Újabb kürtjel, újabb vezényszavak, és a felesketett századok díszlépésben elvonultak a zászló és a parancsnoki emelvény előtt, ahol Péter bácsi ismét vigyázzba merevedett, kezében kalapjával. A díszmenet impozánsra sikeredett, bár Sebes hadnagy bajtársnak az a véleménye róla, ha eltörölnék egyszer, mint a modern világban abszolút felesleges emberkínzást, akkor felére, vagyis három hétre csökkenhetne az újoncok kiképzési ideje. Most jönnek az előkészített ünnepi beszédek. Első Bogáncs főhadnagy, a nevelőtiszt. Már előhúzta zsebéből a gondosan kidolgozott szöveget, amikor elhúzták előle a mikrofont, állványostul. A Miniszter Bajtárs kíván szólni.

A mikrofonállvány hurcolása közben azonban valami végzetes történhetett. A mikrofon nem működött, a hangszórók elnémultak. Futkosás. Matatás, szakértő kezek húzgálják el és vissza a vezetékeket, semmi. Péter bácsi megunja a tehetetlenkedést, és átveszi az irányítást. Elhessenti a közelből a szakembereket mikrofonostól, előre lép a dobogó szélére, és elkiáltja magát katonásan, jól érthetően:

– Figyelem! Díszszemle vigyázz! Félkörbe hozzám! – A begyakorolt rend felbomlik, minden összekeveredik, az egész repülő alakulat kürtöstől, Kerek Ferkóstól, zászlóstól odasereglik a dobogó elé, ahol a miniszter elégedetten körültekintve elkezdi beszédét.

– No, látják, nem hiába voltam én is katona, még pediglen káplár! – Azzal belefog pártja, a Nemzeti Parasztpárt programjának ismertetésébe. Nem telik bele több mint félóra, már azon is túl van, és ragyogó jövőképet fest az eljövendő kiskert Magyarországról. Az emberek toporognak. Már egy órája beszél, és az eskütétel ceremóniája is kitett egy órát, nem beszélve a harmadikról, amennyivel előbb, jó kaszárnyai szokás szerint felsorakoztatták az alakulatot. Meg azután ünnepi ebédet is ígértek. Lehet, hogy Veres Péter is észlelte a figyelem lanyhulását? Véget vetett a ragyogó paraszti jövő taglalásának, és oszoljt vezényelt.

– Menjenek! Szolgáltam én is mint káplár. Tudom én, hogy a katona mindig éhes. Oszolj! – Mindenki ment, amerre látott. Kerek Ferkó törzsőrmester elképedve cipelte helyére a zászlót, és másnap kilépett a Nemzeti Parasztpártból. Veres Péter és a kíséret pedig bejárta a körleteket, és a jelentéstételt mindenütt meghallgatta, vigyázzban, kalappal vállmagasságban a kézben. Amikor a napos, vagy ügyeletes honvéd, vagy tisztes végzett, feltette a kalapot, és a zsebéből minden esetben előhúzott egy ropogósan új tízforintost.

– Tedd el, fiam, tudom én, a katona mindig éhes.

A hangárban, ahol a roncsokból építették újjá a gépeket, nem sok érdeklődést mutatott, és megjegyezte, hogy nem is katonaság az, ahol ló nincsen. Lu, így mondta. Addigra már meglehetősen oldott hangulat kezdte uralni a törzset, rájöttek, hogy ez egy veszélytelen miniszteri szemle. Megjött a humoruk is.

– Már hogyne lenne! – szólalt meg a GH-főnök a két keshedt igavonóra célozva, amelyek a moslékot hordták eladásra. Az érte kapott pénzt nem lehetett bevételezni, a szabályzat tiltja. Nem kell persze félni, így is gazdára talált.

– Akkor lássuk! – szólt a miniszter, láthatóan felvillanyozva. Elindultak a repülőtér másik végébe, túl mindenen, a távoli istállóig, ahol a GH a két lovat tartotta. Még most is mennek. A miniszter fáradhatatlan volt, de a gyaloglásra nem mindenki volt berendezkedve. Kemény ales például elhatározta magában, hogy fecsegésért úgy bevarrja a szattyánseggűt, amennyire csak tiszt esetében megengedi a Fegyelmi Szabályzat. Minden út véget ér egyszer, a miniszteri szemle is elérte uticélját, megérkeztek a légierő lóistállójába. Veres Péter előre lépett, s miközben a gazda szemével méregette az egyáltalán nem szemrevaló gebéket, az egyik tiszteletlen állat kiengedte azt a bizonyos sokat emlegetettet, és szó, ami szó, elkezdett pisálni. Péter bátyánk, akinek az elindulás óta eddig egy szó nem hagyta el az ajkát, e profán pillanatban végre megnyilvánult.

– Ez a drága lé, mind kárba mén – mondotta szomorúan, és elindult vissza a törzsépület irányában. Csalódást érzett. Minek jöttem ide, mire számítottam, amikor végigcaplattam ezt a hosszú utat azzal a szegény lábfájós asszonnyal? – és hátra pillantott a feleségére. A benne szunnyadó író persze megsejtette, hogy talán egy kis otthonosságot keresett ebben a számára olyan nagyon idegen világban. No, mindegy – fejezte be az önvizsgálatot, és kedveszegetten tovább lépegetett. Aznap már hangját sem hallották többé, amíg el nem búcsúzott a távozáskor.

Írt egy könyvet? Olvassa el, hogyan adhatja ki!

Az emberi faj felemelkedésének és fennmaradásának titkai közül egyik legfontosabb az a képesség, hogy mindent meg tud szokni az ember. A legszörnyűbb viszonyokat és borzalmakat, a háború rettenetét, a rendszeresen visszatérő halált a bombázások idején, még a boldogságot is, és ez egészen érdekes hatást vált ki az érintettből. Ez többféle lehet, de többnyire egyértelműen pozitív szokott lenni. Ilyen volt Lónyai esete is. Az akadémián egyre fokozták a tempót. Urbán a nemzetközi helyzetre hivatkozva csökkentette a szabadidőt, és sarkallta egyre több és jobb teljesítményre az akadémikusokat.

– Tűrhetetlen, hogy csak két kétsávgombos van ebben a szakaszban, mert a tehetségesek egy része lazsál ahelyett, hogy ráhajtana. Javasolni fogom, hogy csökkentsék a sávgombosok és a kétsávosok kimenőjét.

– Az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekért szerették annyira Urbánt. Mindenbe beleavatkozott. Bevezette a szakaszriadó intézményét, hogy tovább csökkentse a szükséges percek, most már a másodpercek számát. Felordibálta az első szakaszt, és ezzel felébresztett mindenkit. Áldották érte. Megpróbált különórákat szervezni a gyengébb lovasok számára, de nem sikerült, mert az állatorvos nem engedélyezett a lovak számára több igénybevételt. Lónyai későbbi pályafutása során is tapasztalta, hogy egyedül a lovak iránt nyilvánul meg igazi kímélet a hadseregben. Talán, mert pénzbe kerül a beszerzésük?

Szentpéteri sokáig nézte némám Urbán és Bartos vetélkedő nyüzsgését, aztán egyszer bekérette őket a századirodára. Negyedórát töltöttek benn, azután kijöttek, anélkül, hogy javaslataikat a század pk meghallgatta volna.

– Ma kivételesen csak én beszélek – mondta nekik a század pk, és ez volt az utolsó, amit az írnok a belső szobából kihallott. A két lélekidomár – ahogy Kokas nevezte el őket –, ettől a naptól kezdve valamelyest lenyugodott. Sőt! Urbán hadnagy elvtárs még kedélyeskedett is a filozófia órán.

A marxista filozófiát Asztalos őrnagy oktatta, mindenki Tóni bácsija, aki körül mindig derültség uralkodott, ha másért nem, mert komikusan pösze volt. A hadnagy csupán helyettesítette, mert Tóni bácsi beteges volt, gyakran hiányzott. Ilyenkor beállított Urbán, aki úgy fogta kezében az SZKP rövid története című alapművet, mint egy szentségtartót, mert annak negyedik fejezete foglalta össze a párt ideológiai alapjait képező dialektikus és történelmi materializmust. Urbán fejtegetése tulajdonképpen szakadatlan plágium volt. Idézetek egymásutánja. Nem is titkolta, hogy nem áll szándékában egy jottányira sem eltérni a szövegtől, amit a fáma szerint maga Sztálin elvtárs vetett papírra. – Egy józan pillanatában – tette hozzá halkan sziszegve Tabák, ha valahol szóba került a dolog.

Tabák Feri egy alkalommal valószínűleg rossz helyen ,,sziszegett”, mert maga Urbán hadnagy szólalt meg elsőként a kritika-önkritika órán. Javasolta, hogy a sorrendtől eltérően Tabák elvtárs üljön ma a katedrára, és a szokásokat figyelmen kívül hagyva, drámai hangon előadta, hogy súlyos kételyek merültek fel az elvtárs őszinteségét és megbízhatóságát illetően, mivel állandóan destruktív nyilatkozatokkal bontja meg a kollektíva egységét. Néma csend, majd megindultak a hozzászólások. Tabák Feri barátai dermedten hallgatták a vitát, ami nem is volt vita, rosszat sejtettek. Az a néhány máskor is aktív szereplő sorolta a példákat. Úgy látszott, jól emlékeztek minden gúnyos kiszólásra, minden humoros megjegyzésre. A legrettenetesebb bűnt akkor követte el Tabák akadémikus, amikor tiszteletlen megjegyzést tett Sztálin elvtársra és nagy művére, a Szovjetunió rövid története negyedik, ,,A dialektikus és a történelmi materializmus” című fejezetére. A végén, a rend kedvéért a delikvensnek is megadták a szót, és vele a lehetőséget az önostorozó önkritikára. Tabák Feri, aki eleinte csodálkozva, később beletörődve, némán hallgatta a dühös kirohanásokat, ekkor szokatlan gesztussal felállt az asztaltól, és előrelépett a pulpitus széléig. Ez meglepő volt, mert a megbíráltak nem szoktak felállni, hanem az asztalra roskadva, remegő hangon végezték el az önkritikát. Feri arca barátságos volt, amint onnan fentről körbe járatta tekintetét az arcokon.

– Elvtársak! Valóban önkritikát kell gyakorolnom, és nem azért kezdem ezzel, mert itt ez a szokás. Én valóban megbántam, amit tettem. Hogy artista, cirkuszművész, vagyis bohóc létemre bekéredzkedtem ide, ahol a humort nem ismerik, ezért nem is becsülik, tisztelet a kivételnek. Megjegyzem, én azt hiszem, hogy ezek a kivételek vannak itt mégis többségben. Ezzel együtt sem volt helyes a döntésem, ezért visszamegyek a cirkuszba. – Ezzel villámgyorsan lehajolt, és kézenállásba helyezkedett. Majd kezein járva lelépett az emelvényről, és megindult az ajtó felé. A kilincset a lábával nyomta le, majd az ajtónyílásból visszafordult, hogy balján könnyedén egyensúlyozva, jobbjával búcsút intsen barátainak. A rend megbomlott, néhányan az ajtóhoz rohantak, látták Tabákot, ahogy fürgén lépdel a folyosón, és még mindig kézen járva lemegy a lépcsőn, és elhagyja az épületet.

Szombat délután lévén, megkezdődött a körlettakarítás és az eltávra való készülődés. Lónyai már hetek óta otthon aludt szombatonként, viszont a csütörtöki kimenőt, a szombat estét és az egész vasárnapot Vikivel töltötte. Hatalmasakat sétáltak, és közben ügyet sem vetettek a barátságtalan, késő téli időjárásra. A sziget, a két liget, és a Gellért-hegy minden rejtett zugát megismerték. Közben a lakáshiány következményeivel is megismerkedhettek, mert szinte minden valamennyire rejtett helyen hozzájuk hasonló párokat találtak. Végül, kéthavi sétálás után, egy szombat este Viki kabát nélkül rohant ki a kapualjból, megragadta az rá várakozó Gyurka kezét. – Gyere! – súgta alig érthetően, és magával vitte fel az emeletre, egyenesen be a szobájába.

Gyurka sem megmozdulni, sem megszólalni nem tudott. Legvadabb álmai válnak valóra, de ezen a bénaságon az előző szeretőnél szerzett rutin nem segít. Viki szólalt meg először.

– Várj szerelmem, ne tedd le még a köpenyt! Előbb el kell mondanom valamit neked. – Az arca piros volt, a szeme könnyes, látszott, hogy nehezére esik minden szó, de elszántan folytatta: – Nekem már volt egy szeretőm – bökte ki halálra váltan mondanivalója lényegét, és jól hallható sóhajjal tette hozzá: – Most elmehetsz, én megértem.

Gyurinak még nem voltak tapasztalatai a szerelem és az emberi lélek dolgaiban, de azt megérezte, hogy mennyi tépelődő szenvedés előzte meg Viki bejelentését. Ezért nem válaszolt semmit, lecsatolta a derékszíjat, remegő ujjakkal kigombolta, majd levetette a köpenyt, és magához húzta Viktóriát. Ezen a szombaton Lónyai akadémikust hiába várta otthon a mamája siránkozva, hogy biztos már megint valami olyan nőszemély csapott le az ő kisfiára.

A könyv megvásárolható a kiadónál.