Néhány pofonegyszerű trükk, hogy legyőzzük a halogatást

Valami ürügy mindig van. Hol túl késő van már a munkához, hol még túl korán. Hol az asztalunkon kell még rendet tenni, hol meg kell írni előbb néhány levelet. Hol a „civil” munkánkkal kell még haladni, hol a családunk kér valami nagyon sürgőset. Hol az ihlet szállt el egy időre, hol túl sok az ötlet, nem is tudjuk, hirtelen melyikkel foglalkozzunk. Hol valami egészségügyi probléma jön közbe, hol épp valamilyen egészséges sporttevékenységet kell még elvégezni.

Szóval kifogásból sosincs hiány, az egyszeri író mindig tudja, hogy mit csinálna szívesebben annál, mint hogy bezárja a szobája ajtaját, kinyissa a regényét a számítógépen és elkezdjen dolgozni. Aztán a hét vagy a hónap végén csodálkozik, hogy megint alig haladta könyvével, pedig a kiadónak (vagy saját magának) már megígérte, hogy sokkal előrébb kellene tartania. Pedig számtalan egyszerű módszer van arra, hogy legyőzzük természetes lustaságunkat, és kifogjunk a kifogásokon. Nézzünk 7+1 ötletet a legnépszerűbb gyógymódok közül!

Osszuk fel a feladatot belátható porciókra

Néha az bénít meg, hogy túl nagy fába vágtuk a fejszénket, pontosabban nyomaszt az egész regény/történet súlya, holott csak egy fejezetet, vagy annak az elejét kellene csak egyszerre megírni. Ezt a csapdát úgy lehet elkerülni, ha készítünk egy részletes tervet arról, milyen részfeladatokból áll a nagy egész. A könyv hány részből áll, a részek hány fejezetből, melyikben miről lesz szó, a fejezetek hogyan épülnek fel, nagyjából mennyi idő alatt szeretnénk elkészíteni az egészet, és ehhez egy nap mekkora részt kell elvégezni stb.

Ezzel a módszerrel egészen apró egységekig, pl. napi pár száz szavas penzumokig le lehet bontani a munkát. Ha pedig idáig eljutottunk, máris kevésbé tűnik félelmetesnek az egész, és könnyebben rávesszük magunkat az írásra, hiszen nem „egy regényt” kell megírnunk, hanem csak „pár oldalt”. Ezt a metódust lehet a másik oldalról is kezdeni: először rögzítjük a napi munkamennyiséget (szavak száma például), és ehhez tartjuk magunkat, néhány hónap múlva pedig csodálkozva látjuk, milyen jól előrehaladtunk, ami még nagyobb önbizalmat ad majd az íráshoz. Szakértők egyébként is állítják, hogy a rendszeresen hasonló mennyiség kitűzése és elvégzése nagyon termékennyé teszi az írót, és az új szokás sokat segít, hogy hosszabb távon is produktív maradjon.

Röviden, de koncentráltan

Ennek a technikának a továbbfejlesztése, amikor viszonylag rövid, koncentrált szakaszokban írunk. A metódust Pomodoro-módszernek nevezik (egy paradicsom alakú konyhai időzítő nyomán), és a lényege, hogy stopperrel mért 25 perces szakaszokban írunk csak, öt-öt perces szünetekkel közöttük, majd minden harmadik után tartunk egy hosszabb, 15-30 perces pihenőt. Akik kipróbálták, mind azt állítják, hogy nagyon hatékony, mert az embert általában hajtja az a tudat, hogy csak pár perce van dolgozni, aztán abba kell hagyni. Akinek nagyon nehezen megy a kezdés, természetsen elég csak 2-3 ilyen huszonötperces szakaszt beiktatni a munkarendjébe, aztán érdemes figyelnie, hogyan szakadnak át benne a gátak.

Ne hagyjunk módot magunknak az elkalandozásra

Amikor valakinek nincs kedve a munkához, mindig talál valamit, amivel elütheti az időt. Csekkolja a leveleit, üzeneteit, hírportálokat böngész, cicás videókat nézeget stb. Vagy port töröl, fontos papírokat rendezget az íróasztalán, elolvas egy könyvet… Ha azonban olyan körülményeket teremtünk magunknak, hogy csak dolgozni tudunk, vagy unatkozni (és az ablakon kinézni), akkor valószínűleg előbb-utóbb a munkát választjuk. Vagyis szabaduljunk meg minden olyan eszköztől, könyvtől, íróasztali kiegészítőtől, ami elvonhatja a figyelmünket, és ugyanez igaz az internetre, okostelefonra. Állítsuk a telefont néma üzemmódra, az üzenetek jelzését kapcsoljuk ki, a számítógépen pedig válasszunk olyan módot, amikor csak a szövegszerkesztő használható (ezekről itt írtunk bővebben).

Kérjünk külső segítséget

Victor Hugóról mesélik, hogy meztelenül írta a könyveit (vagy megkérte az inasát, hogy vegye magához a ruháit), hogy ne tudja elhagyni a dolgozószobáját. Ha nekünk nem is kell feltétlenül Ádám-kosztümben írni, de valami hasonló segítséget kérhetünk a családtagjainktól vagy egy barátunktól.

Ami nem megy magunktól, az néha egy kis külső noszogatásra megindul,

és ha van a közelünkben valaki, aki nem enged állandóan a konyhába kimenni nassolni, vagy ránk szól, ha látja, hogy már megint a telefonunkat nyomkodjuk, ahelyett, hogy a billentyűkön járna a kezünk, az nagyon produktívvá tehet minket. Enyhébb verziója ennek a módszernek, amikor könyvtárba megyünk, ahol mások elmélyült munkája minket is inspirál.

Ne akarjunk tökéletesek lenni

Sokakat az nyomaszt, hogy nem tudják egyből tökéletesen papírra vetni a gondolataikat. Az állandó perfekcionizmus miatt pedig inkább csak tépelődnek, ahelyett, hogy haladnának. Ilyenkor a legjobb, ha tudatosítjuk, hogy az első változat senkinek sem tökéletes, úgyis kell majd szerkeszteni, átírni, húzni a kész szövegből, de mindezeket csak akkor tudjuk megtenni, ha már van valami a kezünkben. Tehát félretéve a félelmeinket, kezdjünk írni, szinte mindegy, hogy mennyire „nyersen”, a lényeg, hogy beinduljanak a gondolataink, megszokjuk a rendszeres munkát, és ez előbb-utóbb garantáltan meg fogja hozni nemcsak a kedvünket, hanem a saját hangunkat is. A csinosítgatásra, csiszolásra pedig ráérünk később is.

Kutassunk egy kicsit

A legtöbb regényhez szükség van némi kutatásra, utánajárásra – akár a helyszínekkel, akár a történelmi körszakokkal, esetleg a szereplők által használt nyelvvel kapcsolatban. Érdemes ezzel kezdeni, akár az összes fejezetre vonatkozóan, mert az ilyen munka kevesebb kreativitást kíván, viszont számtalan új gondolatot, ötletet adhat. Amikor ezek összegyűltek, sokkal könnyebb lesz belekezdeni a szöveg írásába. És ne feledjük: nem csak az első fejezet első mondatával lehet kezdeni; akár a könyvünk közepébe is belevághatunk, ha épp arról jutottak eszünkbe épkézláb, és le is írható gondolatok. Ha pedig elkezdtünk írni, könnyebb lesz folytatni.

Legyenek következményei az írásnak

Mármint saját magunk számára. Tűzzünk ki célokat (napi vagy heti penzum például), és büntessünk vagy jutalmazzunk, amennyiben nem sikerül elvégezni a házi feladatunkat. Őszintén szólva személyiség kérdése, hogy melyik szankciót válasszuk, de pszichológusok szerint jobb, ha az elvégzett munka sikerét jutalommal ismerjük el, mert ez a pozitív visszacsatolás jobban lelkesít hosszú távon. Meg egyébként is: miért akarnánk szenvedni a könyvünk írása miatt? A lényeg, hogy akár egész apró sikereket is elismerhetünk (például 3×25 perces Pomodoro-módszerrel elvégzett szakaszt), természetesen valamilyen arányos jutalommal, mondjuk egy csokiszelettel, egy rövid videó megnézésével, egy kis sétával stb. Nem csak az edzők és pedagógusok képesek motiválni a tanítványaikat, hanem erre kis találékonysággal mi magunk is képesek vagyunk.

+1. Beszéljünk róla

Sokan tudják, hogy könnyebb beszélni valamiről, mint leírni szépen formált mondatokban. Használjuk ki ezt, ha nem bírjuk rászánni magunkat az írásra, és meséljük el valakinek (a családunkban, baráti körünkben), éppen miről kellene szólnia a készülő fejezetnek. Meg fogjuk látni, hogy beszéd közben számtalan ötlet (és megoldás) fog eszünkbe jutni, hogy strukturálódik a történés a fejünkben, hogy a kérdések nyomán egyre világosabban látjuk majd magunk előtt a sztorit, és hogy többször is meg akarunk majd állni, hogy gyorsan leírhassuk, amit mondtunk, mert olyan jól formálódik a történet élőszóban. Ezután biztosan sokkal könnyebb lesz a klaviatúra elé leülni, és elkezdeni gépelni a szöveget.

Borítókép: Bruce Mars / Unsplash.com