Regényújság / A hülyeségen túl ÷ Gyermekkor

„Mindannyiunk életében már gyermekkorunkban elhangzik egy mondat: Fiam, Te nem vagy normális!
Mivel ezt többnyire saját szülőnk vágja a fejünkhöz, egy percig se kételkedjünk benne, hogy ez így is van! Az idő múlásával a fenti mondatban foglaltak egyre inkább bebizonyosodnak. (Régen rossz, ha mondjuk már kettő van…)
A későbbiek folyamán már akár leletekkel is tudjuk bizonyítani, hogy találó volt a megállapítás. Nem kell ezt szégyellni, titkolni sem érdemes. Úgyis látszik rajtunk. Képzelhetjük, hogy a mi esetünkben nem így lesz, de ez csak önámítás lenne.
A fiatal (-nak még jóindulattal sem nevezhető) elsőkönyves szerző az emberi hülyeség problematikáját feszegeti. (Már amennyiben ez gondot okoz!?) Attól, hogy mások tudják rólunk, hogy agyilag gagyik vagyunk, még élvezhetjük az életet! Sőt…” Olvashatjuk Peter Woodpecker könyvének hátlapján. Következzék most A hülyeségen túl című könyv első fejezete.

Előszó

Véleményem szerint három nagy embertípus létezik:

Vannak olyanok, akik azt hiszik magukról, hogy normálisak, de a többiek tudják róluk, hogy ez nem így van.

Léteznek olyanok, akik tudják, hogy nem normálisak, de ez egyáltalán nem látszik rajtuk.

Az utolsó csoport azok, akik tudják, hogy nem normálisak, és ez látszik is rajtuk.

Van még egy elenyészően kis csoport is. Ők a pszichiáterek, akik eleve nem lehetnek normálisak, mert hülyékkel foglalkoznak, másrészt relatíve normálisabbak, mint az átlag, mert jól megvágják azokat, akikkel el tudják hitetni, hogy a hülyeséget kezelni kell.

Ha ilyen módon belátjuk, hogy végső soron mindenki hülye, akkor rátaláltunk valami nagy közös emberi jellemzőnkre, ami nem osztja ketté a világot, mint annyi sok korábbi gondolat és eszme, és jobb, ha kimondjuk, hogy minden embernek jogában áll hülyének lenni! És ezzel a jogunkkal rendszeresen élünk is…

Az ilyenekről, ilyeneknek szól ez a könyv.

***

Nem egy amerikai filmben hallottam már utalást arra, miszerint a főszereplő kedvenc könyve Salinger Zabhegyezője. Noha sosem volt a kedvenc elfoglaltságom az olvasás mégis úgy döntöttem, hogy ezt a könyvet elolvasom én is. Azt sejtettem, hogy az amerikaiak nem teljesen normálisak, de a könyv elolvasása után ebben egészen biztos lettem. Elnézést, Mr. Salingertől és rajongótáborától, de ha ezzel a könyvvel világhírűvé lehet válni, ezt én is bármikor megtehetem! Arról írni, hogy Holden Caulfield mennyire nem találja a helyét a világban, nem nagy durranás. Vagyunk még néhányan úgy, hogy keressük a helyünket, és ez lehet szórakoztatóbb, mint amit Salinger összehozott. Sőt! Ennél csak jobbat lehet elkövetni!

Nem mintha a világhír vonzana, akár csak annyira is, mint „Polgári Jenőt”, aki ezt mondja magáról:

„Híres vagyok. Barátom, nem csak Magyarországon, hanem a Dunántúl is!”

Csak egyszerűen meg szeretném mutatni, hogy az ötvenes években New Yorkban kóválygó kamasz egy hetének leírásával felveszi a versenyt az a négy-öt évtizednyi magyar valóság, amit drága barátom élt meg időnként az én társaságomban.

Azért az ő életét írom meg, mert a saját életemben nincs semmi különösebb, ami bárkit is érdekelne. Vagy lehet, hogy nekem nem olyan érdekfeszítő visszagondolnom az életemre, hogy 120 oldalon keresztül érdekeljen a megírása. Drága barátomat pedig ötven éven keresztül csodáltam, hogyan képes olyan lelkesedéssel és pontossággal beszámolni enyémhez hasonlóan unalmas életének legapróbb eseményeiről, mintha az egy hollywoodi film forgatókönyve volna, ami csak a producerre vár.

Beleegyezésével úgy döntöttünk, hogy szerepet cserélünk. Úgy írom le a sorsát, mintha velem történt volna minden.

Gyermekkor

Nem sokkal az akkor még Ellenforradalom néven ismert események előtt születtem Budapesten. Apám lelkész volt, Anyám megszületésem után hátébéként funkcionált. Aki nem tudná, hogy ez mit jelent, annak csak annyit, hogy a pártállam ezt az állást kreálta a kapitalizmus polgári életformáját követő családok otthon maradó feleségeinek, akik nem akartak pártfőiskolára menni vagy traktoros tanfolyamra jelentkezni. Htb annyit tesz, mint háztartásbeli és sokkal jobban hangzik, mint a kmk, a közveszélyes munkakerülő. Érdekes, hogy gyermekkoromból csak a rossz emlékek maradtak meg, pedig nem volt rossz gyerekkorom. Hűvösvölgyben laktunk, több család egy nagy házban, nagy kerttel. Mégis az első emlékem nem az otthonhoz és a kerthez kapcsolódik, hanem ahhoz, amikor az óvodához próbáltak hozzá szoktatni. Az első nap Anyám tuszkolt befelé, az óvónő húzott, én meg egyáltalán nem akartam bemenni. Végül is győzött az erőszak, csak ott maradtam! Igaz, az ottaniaknak nem sok örömük lehetett bennem, tudniillik, egész nap a kerítés mellett álltam, és vártam Anyámat, a megmentőt. Így telt a délelőtt, a gyakorlottabb kollégák holmi játékkal és egyebekkel múlatták az időt, de engem nem tudtak bepalizni. Tudtam, hogy harcom nem lehet hiábavaló! Délig hősiesen támasztottam a kerítést, ebéd után pedig csendes pihenő következett. Volna! A hasonszőrűek jól elfáradtak az egész délelőtti hancúrban, eldőltek, mint az ólajtó. Én fittebb voltam, mint valaha, így a csendes pihenőt végig üvöltöttem. Kábé félóra után az óvó néni ügy döntött, hogy jobb a békesség, így én visszatérhettem a kerítéshez. Harcomat siker koronázta, Anyám nemsokára megérkezett, és kiszabadított…

Még 2-3 napig próbáltak legyőzni, de ez nem sikerült, így maradhattam otthon hátébé én is, Anyámmal.

Végül is jól megvoltunk, ő  csinálta a dolgát, én játszhattam a többi óvodakerülő társammal.

Így ment ez egészen az általános iskola 5. osztályáig, ekkor Anyám bejelentette, hogy visszamegy dolgozni, már nagy vagyok, elleszek magamban is. Ez kisebb törést jelentett, volt olyan hetem, hogy egy hét alatt 7 intőt kaptam! Mentségemre szóljon, hogy akkor még nem volt szabad a szombat, így a napi átlagom alig emelkedett az egy fölé. Volt „szünetben ollóval rohangál”, „padon cipővel sétál”, „órán beszélget, vagy levelezik” beírásom. Az utóbbi egynek számított, pedig két teljesen különböző tevékenységet takar. A legbüszkébb arra vagyok, amikor az előttem lévő padban ülő lánynak kétszer szóltam, hogy politechnika órán a copfja rálóg az én padomra, s mivel nem tett semmit ez ellen, sőt a pofámba röhögött, a kezemben lévő ollóval, egy nyisszantással levágtam a fél „hajkoronáját”! Na most röhögj, ha van kedved! Nem volt…

Igaz, este már nekem sem, mert Apám jól eltángált, pedig ekkor még csak az ötödik beírásnál tartottunk! Ezt két „bonusz” követte, így jött ki a hét, de ezekért már nem kaptam külön jutalmat. Úgy tűnik Apámnak addigra elfogytak a pedagógiai eszközei.

A lelki traumánál korábban jelentkeztek szomatikus problémáim. Elsős koromban, mikor még váltott műszakban jártunk iskolába, egy délelőtt hülyére ettem magam cseresznyével.  Egy óra múlva már a János Kórház kapujában várt a beteghordó egy nagy injekciós fecskendővel, mert oda vitt a taxi. Vakbélgyulladás! Kaptam egy laza beöntést, majd irány a műtő. Akkor még éterrel altattak, pocsék szaga volt, másnap mondta a doki, hogy ilyen sokáig még egy betege sem számolt éterrel a pofáján. Igaz kb. 30-40-ig számoltam egyesével, utána nagyobb ugrásokkal ezerig is eljutottam.

A műtét másnapján kizavartak a WC-re, hogy meggyőződjenek róla, hogy valamelyik „kábelemet” nem kötötték-e rossz helyre. Azt hittem, onnan megyek nyugdíjba, egész délelőtt a klotyón ültem. Tiszta hülyék, gondoltam, mivel csak cseresznyét ettem, azt még otthon és útközben kihánytam, a hátsó purgálással a maradékot is kipucolták belőlem, mi a francot kéne most termelnem? Végül egy aranyérig jutottam, melyet azóta is boldogan viselek.

Az alsóbb problémák mellett fentebb is rendszeres kórok támadtak meg. Két év kellett ahhoz, hogy végre legyen két hét, amikor nincs mandulagyulladásom, és a gyermekorvosunk úgy döntsön, hogy most kell gyorsan kikapni a mandulámat. Ha csak ránéztem egy fagylaltra, máris beteg lettem. A doki csak a miattam kapott jattokból minimum egy autót harácsolt össze, mindennapos vendég volt nálunk. Nem voltam valami szemrevaló gyerek, a lábaimra azt mondta, hogy a dióverő karók jobban néznek ki, mint ezek. Hülyére kereste rajtam magát, és még cikizett is! Pedig rendes fószernek nézett ki!

Ismét irány a János Kórház. Apámék rögtön a proffal vették fel a kapcsolatot, jelezvén, hogy fontos beteg érkezett az osztályra. Megkérték, hogy lehetőség szerint velem kezdje a műtéti napját, hogy ne legyen időm kellőképpen beszarni az idegességtől. A műtét napján, már minden kollégát meg­műtötték mellettem, azoknak „mezei” orvosuk volt. A prof csak eleve délu­tán jött be, én voltam az utolsó akit torkon át kiheréltek aznap.

Még volt egy futó kapcsolatom 10 éves koromban, akkor még nem sejtettem, hogy milyen orvossal. Arra emlékszem, hogy a műszeremet szemlélgette, eléggé közelről, sőt még bele is akart nézni! Nem nagyon értettem, hogy mire megy ki a játék, bár a játék szó talán nem teljesen helyénvaló. Miután hazamentünk, naponta kamillás és fertőtlenítő ülőfürdőben részesített Anyám, én ordítottam, mint a sakál. Apám meg állandóan mondta Anyámnak, hogy majd rendbe jön, nem kell vele foglalkozni. Bár engem a kutya sem kérdezett, én Apámmal értettem egyet! Néhány nap múlva vége szakadt a megpróbáltatásoknak, nem is értettem, hogy minek ekkora feneket keríteni az egésznek. Mivel semmim nem fájt az altájon, megfelelően funkcionált – már amire akkor használtam! –, nem is értettem, hogy minek az állandó feszültség? Néhány évvel később, bezzeg, átláttam a helyzetet! De erről, majd akkor.

Iskolába egyébként szerettem járni, bár tanulni csak azt szerettem, ami érdekelt. Sosem értettem, hogyan lehetnek olyan emberek, akik verseket írnak!? Sőt, hogy azokat még nekünk meg is kell tanulnunk!? Mindent képes voltam megtanulni, csak a verseket nem. Ebben Apám segített. Ő ült az íróasztalánál, én mellette egy hokedlin, és próbálta a számba rágni a kötelezően előírt házi versfeladatot. Az egész ház már kívülről fújta az egész verset, mert egy idő után Apám egyre hangosabb lett.

Biztos szakmai ártalom, gondoltam, azért ilyen hangos, mert a templomban a hátsó sorokban is hallani kell az igét! Talán említettem, hogy Apám lelkész volt. A hangerő mégsem segített, rövid idő után kezdtem az agyára menni. Egy idő után néhány pofon kíséretében abban maradtunk, hogy tanuljam meg egyedül. Valahogy ez volt minden nevelési próbálkozása vége, néhány pofon, aztán majd csak megoldódik a probléma. Talán valami bibliai dolog lehetett, végül is az Úrnak sincs sok ideje minden egyes báránykájával egyenként szöszölni, néha kicsit egyszerűen figyelmeztet, hogy jó lesz összekapni magunkat. Olvastam én is a jelből, próbálkoztam is a magolással, de a hülye rímeket mindig elfelejtettem, vagy összecseréltem. Néhány egyes után összekaptam magam, igaz azóta sem értem meg a költőket. Kedvenc időtöltésem ekkoriban a biciklizés volt. A haverokkal feltoltuk a biciklit Nagykovácsiba, és visszafele élveztük a lefelé száguldást. Ez roppant egyszerűnek tűnhet, de két-három kalandom meggyőzött arról, hogy érdemes óvatosabbnak lenni. Akkor örökhajtós biciklim volt, amit a mai srácok el sem tudnak képzelni. Először is csak első fék volt rajta, hátul semmi, jobban jártam, ha nagy sebességnél meg sem próbáltam fékezni a lábammal, vagyis a csapkodó pedáloknak ellent tartani. Épp száguldok lefelé széttett lábakkal, mert, mondom, az örökhajtós biciklin ilyenkor is forogtak a pedálok, mikor látom, hogy a Nagyrét felől egy busz kanyarodik rá a nagykovácsi útra. Két lehetőségem maradt, vagy lebombázom a buszt, vagy megpróbálom kikerülni. Valamiért az utóbbi mellett döntöttem. Nem tudom, hogy az én ábrázatom volt-e rémisztőbb vagy a buszsofőré, mikor látta, hogy egy őrült kölyök száguld vele szembe terpeszbe tett dióverő lábakkal, és kigúvadt szemekkel méregeti a becsapódási pontot. Na, gondolhatta, oda a 25 ezer kilométer balesetmentes vezetésért jelvény, akkoriban ugyanis ilyenekkel dekorálták a műszerfalat az Ikarusok büszke pilótái. Jobb felé hagytam el az aszfaltot és zúgtam be az erdőbe, ahol olyan sűrű volt a bodza, hogy egyszerűen nem tudtam eldőlni. Szépen fogyott a lendületem, ahogy az erdő sűrűsége növekedett. Semmi bajom nem történt, gondoltam, mikor az első kerék alatt utolsót reccsent az avar. Kicurukkoltam a bozótosból, a haverok arcán láttam, hogy valami nem kerek! Mondták, hogy nem nézek ki jól, de nem fájt semmim. Otthon a tükörben láttam meg, hogy az egész arcom tele van karcolásokkal, mintha szétrepedt volna az üveg előttem. Úgy néztem ki, mint Incsu Csunna harc előtt. Vagy után. Néhány napig rajtam röhögött mindenki! Szüleim azt gondolták, hogy ebből tanulok majd.

Egy évvel később a születésnapomra kapott vadi új biciklit, ami már kontrás volt, avattuk fel az egyik sorstársammal, ő tekert elől, én mögötte. Egy építkezés előtt az úttesten nagy mennyiségű sóder volt szétterülve, azon a barátom eltaknyolt. Semmi baja nem történt, mert puhára esett. Mondom, ezen a gépen már volt kontra, bele is tapostam, de kormányozni már nem tudtam, így végigblokkoltam a hátán, és az úttestre estem. Neki leégett a pólója a hátáról a kerekek miatt, én meg pacallá törtem magam.

Az igazi bringás galibát, persze, az iskolának köszönhetem. Fél évvel később augusztus végén épp az azévi füzetcsomagot vettem meg a papírboltban, majd az otthonról hozott orkánszatyorba pakoltam. Feltettem a szatyrot a kormányra és tekertem hazafelé. Egy pillanat alatt beszorult a szatyor az első kerék és a váz közé, a bicikli lestoppolt, és egyszerűen ledobott magáról. Az érkezés nem sikerült valami fényesen, mert szó szerint beharaptam a járdaszegélyt a buszmegállóban. A várakozók felsegítettek, s mondták, hogy menjek be a fodrászhoz, egy kicsit rendbe szedni magam, mert nem nézek valami jól ki. Ezt a kímélő szöveget már ismertem korábbról, és éreztem, hogy valószínűleg a járdaszegély volt erősebb, de a látványra nem voltam felkészülve. Míg odaértem a fodrászhoz tiszteletteljesen helyet adott az utca népe, és úgy néztek rám, ahogy a Notre-Dame-i toronyőrre nézett Párizs népe, mikor karácsonyi misén elballagott harangozni. A fodrásznál aztán megláttam magam a tükörben. Ha nem én lettem volna, biztos röhögtem volna, ahogy kinéztem. (Már ha tényleg én vagyok az?) A felsőajkam úgy feldagadt, hogy az orromra csavarodott. Angelina Jolie szája ahhoz képest smafu! Volt még egy kis probléma. Az egyik metszőfogam letört. A másik viszont a gyökerén lógott kifelé, úgy néztem ki, mint egy génhibás nyúl. Egy darabig gondolkodtam, hogy kivegyem-e a lifegő metszőt vagy hagyjam bent. Mivel nagyon sajgott a pofám, hagytam az egészet a fenébe. Az ember a végsőkig ragaszkodik ahhoz, ami az övé. Hátamra kaptam a biciklim maradványát, és haza ballagtam. A szomszéd néni szólt telefonon Apámnak, hogy van egy kis probléma velem. Apám talán egy pillanatig fontolgatta, hogy felpofoz, de ez ebben a helyzetben túlkapásnak tűnhetett. Inkább beszáguldott a szájsebészetre, de előtte odaszólt, hogy ha lehet, várjanak, mert egy nyulat vinne kezelésre. Szombat volt, akkor csak délig volt rendelés, de a doktornő rendes volt, nem húzott haza, igaz, a létező szocializmusban senkinek sem volt sietős. Ha Apám akkor pofán vág, simább lett volna minden. Nem így történt. Az egész felső fogsoromat begipszelték, előtte kézzel „besegítették” a fogamat a helyére.

Elég jól néztem ki, gyönyörű fehér volt a gipsz, csak úgy csillogott rajta a napsütés. Mert kilógott az egész a számból.

Annyi pépeset életemben nem ettem, mint az ezt követő időben. Vannak a főzelékek, azt minden zöldségből lehet csinálni, krümplipüré és tejbegríz. Ilyen értelemben reformkonyhán tartottak messze megelőzve a kort, amikor begipszezett száj nélkül is ilyen kajára vágyik a magyar, de nekem akkor ez annyira elég volt, hogy úgy döntöttem ráérek visszatérni a pépeshez az elfekvőben, mikor majd szondával táplálnak. Naponta krumlipüré, ja, és rántotta, mert azokat nem kellett megrágni. Rágni? Össze sem tudtam csukni a fogaimat, azaz az alsó fogsoromat és a felső gipszet. Iváskor néhány poharat is sikerült elharapnom, Én lehettem az üvegevők előfutára, később csak fakíroktól láttam ilyet a TV-ben, igaz azok villanykörtéket ettek. Pedig a pohár finomabb… Lehet, hogy inkább állatorvoshoz kellett volna mennünk?

Apám kora reggel ment el minden nap dolgozni és késő este jött haza. Nem is nagyon kerültünk egymáshoz közel. Anyám is többnyire túlórázott, mintha így akarná behozni az otthon töltött éveket. Én jól elvoltam magamban.

A szünetek különösen jól alakultak, ugyanis Apám felügyelete alatt volt egy mátrai üdülő-komplexum, ide rendszeresen fel kellett járnia. A „céges” kocsival mentünk, nekünk sosem volt autónk, külön sofőr állt az öregem rendelkezésére. Rendes volt, engem is mindig felvitt, ha nem volt tanítás. Nagyon élveztem az egészet, megszerettem a Mátrát. Ő intézte a dolgait, én meg ismerkedtem a környékkel és az emberekkel. Nyaranta augusztusban ott voltunk 2-3 hétig egyhuzamban. Ez jó volt! Egy csomó pap gyereke is ott nyaralt, egész nap fociztunk és pingpongoztunk. Foci, pingpong, serdülőkor, így történt, hogy megismertem életem első barátnőjét! Az első nő életemben, hát persze, hogy Évának hívták. Ő helybéli volt, így bármikor is mentünk, vele mindig találkoztam. Igaz, hogy egy fejjel, két évvel és tizenöt kilóval nagyobb volt nálam, mégis jól éreztük magunkat egymással.

Egyszer például „világjárni” indultunk, ő elől, én mögötte. Ő volt a főnök, persze, ilyen adottságokkal… Ment előttem a réten, egyszer csak azt látom, hogy csökken közöttünk a magasságkülönbség! Tudtam, hogy nemsokára én is növekedésnek fogok indulni, de ez mégiscsak váratlanul ért. Valahogy nagyon büdös kezdett lenni. A franc sem gondolta volna, hogy az üdülő potyogtatós budijainak tartalmát a réten ássák be, és földet szórnak rá! Mikor már térdig járt az anyagban, gondoltam, jobb, ha inkább lelépek. Rohantam haza, ordítottam, hogy Éva nagy szarban van, a szó szoros értelmében, de miután kimentenék, ne engedjék be, mert nagyon büdös! Vadonatúj lakkcipő volt a lábán, mindkettőn, mielőtt elindultunk, de amikor kimászott már csak fél pár cipője volt. Mivel a mamája előző nap megfenyegette, hogy az új cipőt csak „alkalomra” veheti fel, Apám vállalta, hogy a szmötyiből elővarázsolja a beragadt topánkát. Egy nagy bottal elkezdett evezni az anyagban. Nagy öklendezések után megtalálta. Egész délután mostuk, hajszárítóval szárítottuk, de a szaga csak nem akart elmúlni. Mindegy is volt, mert kb. 2 számmal nagyobb is lett az ázástól. Este mindkét családban nagy pofonosztás volt műsoron.

Éva volt az egyetlen nő, akit valaha is szarban hagytam!

Többször jöttek a mamájával ők is hozzánk. Ilyenkor mindig elmentünk a Vidámparkba. Mikor kiértünk, Éva félre hívott, és finomkodások nélkül a tárgyra tért: „Én ma jól akarom érezni magam, fagylaltot akarok és a hullámvasútra is felülünk! Ha ellenkezel, orrba váglak!” Egyenes beszéd, győzött a túlerő. Miután elnyaltunk egy fagyit (másnap már beteg is lettem), felültünk a hullámvasútra is. Ő boldogan sikoltozott mellettem, én csukott szemmel próbáltam lent tartani a fagyit. Legalább neki jó napja volt!

Később Apám egy régi barátjának gyerekeivel haverkodtam össze. Mivel az üdülőt felszámolták, és a házakat eladták, mi velük közösen vettünk egyet. Ekkor kezdődött az igazi gyerekkorom.

A nyári iskolai szünetek két és fél hónaposak voltak, családi gond volt, hogy mi legyen a gyerekekkel. Engem atyai nagyanyámmal minden nyáron két  hétre Balatonszárszóra száműztek. Végül is jó a Balaton, aki szereti a vizet, a meleget és a tömeget, valamint az öregeket. Én nem ezek közé tartoztam. (Ez a szokásom minden tekintetben azóta is megmaradt…) Szerencse, hogy ott is hasonló sanyarú sorsú gyerekek nyaraltak, így azért eltelt az a két hét valahogy. Igaz, az ebéd utáni szieszta csak a Nagyinak tett jót, úgy horkolt, hogyha fáradt lettem volna, akkor se tudtam volna elaludni.

Utána jött a Mátra. Szerencsére a barátok szülei pedagógusok voltak, nekik volt bőven szünetük, így velük lehettem a házunkban. Ez volt az igazi! Volt olyan, hogy szülői szervezési hiányosságok miatt, nem érkezett meg az aktuális váltás felügyeletünkre, így néhány napot Zolival és Ernővel tölthettünk hármasban. Egész nap sakkoztunk, pingpongoztunk, kirándultunk. Kipróbáltunk minden, amit azelőtt sosem. A cigizéssel eleinte problémák voltak, de a végén belejöttünk. A vételi viszonyok miatt tökéletesen szólt a Radio Luxembourg, és a Szabad Európa. Magnókkal felszerelve vadásztuk éjjel-nappal az étert, hogy felvegyük a jobbnál-jobb számokat. Volt, hogy megbeszéltük, hogy addig ébren maradunk, amíg csak bírjuk. Ezt, igazolandó az utókornak, azzal „dokumentáltuk”, hogy óránként felvettük a híreket a Luxi-ról. Mivel más kaja nem volt, ropit ettünk sárgabarack lekvárral. Csuda szar volt. Másnap, hogy nehogy elaludjunk elmentünk kirándulni. Egy kis pihenőre leültünk a hegyoldalba. Láttuk, hogy a hegy tetején munkások kaszálnak, mi biztonságban voltunk a völgyben. A következő kép már az volt, hogy arra eszmélünk, hogy hideg van. Szétnéztünk, és láttuk, hogy körbe kaszáltak mindent az eltelt 4 órában. Ennyit a kitartásról. Éva is rendszeresen csatlakozott hozzánk, így volt teljes a csapat. Ekkor 13-15 évesek voltunk.

***

Egyik nyáron, ez még a mátrai nyaralások előtt történt, váratlan lehetőséghez juttatott a jólét és az egyház, amiben Apám pásztorkodott. Eredetileg úgy volt, hogy szüleim utaznak Finnországba egy hónapra egy csere-üdültetés kapcsán. Anyám munkahelyi elfoglaltsága miatt – legalábbis én a mai napig így tudom – nem tudott menni, így Apám úgy döntött, elég nagy vagyok, hogy újra bekapcsolódhasson nevelésembe, és engem visz magával! Addigi életem során ennyi időt sosem voltam vele együtt. Ha nincs ez az egy közösen töltött hónap, talán igazából sosem ismertem volna meg.

Vonattal és hajóval mentünk Helsinkiig néhány magyarral együtt. Stockholm és Helsinki között fél napig tartott a hajóút, akkora vihar volt, hogy néha a hajó alacsonyabban volt, mint a környező hullámok. Hősiesen álltam a megpróbáltatást, elvégre a hullámvasutat is kibírtam valahogy. Nem sokat ettünk és aludtunk akkor. Helsinkiből minden családot más-más helyi ember vitt magával haza, ott töltöttünk 2-2 hetet náluk. Az első 2 hetet Nils Holgersonra emlékezve Lappföldön töltöttük. A háziak nem voltak valami kedvesek, de nem zavartak minket semmiben. Kirándultunk, csónakáztunk, vásároltunk Apámmal kettesben. Remekül beszélt németül, engem meg abszolút nem érdekelt, hogy ki mit mond. Az étkezési szokások egy kissé furák voltak. Ott reggel 8 tájban reggeliznek, napközben csak pocsék süteményeket esznek, délután 5 óra tájban van a vacsora. Mi a reggelit rendszerint átaludtuk, így az otthonról hozott szalámit és konzerveket ettük. A vacsora többnyire már normálisabb volt, igaz két órával később már éhesek voltunk. A második két hét lényegesen jobb volt, mert egy olyan családnál voltunk, akik már voltak Magyarországon, és úgy érezték, most rajtunk viszonozhatják mindazt a kedvességet, amiben akkor részük volt.

Egyik reggel a házigazda személyesen hozta a reggelit, Apámmal beszélt valamit németül, majd gyorsan távozott. Apám csak annyit mondott, hogy meghalt a Nagyapád, vagyis az ő apja, és elkezdett zokogni. Én nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. A Nagyapám ugyanolyan „érzéketlen” embernek tűnt, mint Apám, sosem voltam közel hozzá.  Horkolós Nagyanyámról nem is beszélve. Ekkor szembesültem azzal, hogy Apám kifelé nagyon kemény, de belül azért érző ember! Ez az eset is csak futó bepillantás volt érzelmi életébe, mert öt perc elteltével már ugyanolyan volt, mint előtte. A szememben mégis teljesen más lett. Eszébe sem jutott, hogy hazajöjjünk, az Öregen már úgy sem lehet segíteni, mi meg biztos sosem jutunk együtt még egyszer ilyen helyzetbe!

Eszembe jutott, hogy a születésnapjaimon a Nagyszülők minden évben Fogaskerekűre szálltak velem, felmentünk a Szabadság-hegyre, úttörővasúttal mentünk vissza Hűvösvölgybe. Ez inkább nekik volt ajándék, én csak az „alibi” voltam, egyébként sosem jártak össze. Ennyit a nagyapámról. Közben II. Erzsébet a Brit Birodalom Rendjének tagjaivá avatta Lennonékat, és elindult egy rakás tengerészgyalogos Vietnamba. Ha jól számolom, Caulfield ekkor lépett az érett férfikorba, olyan harminc lehetett talán, ő még biztos nem volt ott az első 3500 között, mert ekkor még csak a profik mentek háborúzni. Nyugodt kis nyarunk volt. Szóval végeredményben jó volt ez az egy hónap, ha ez nincs, talán a későbbiek is másként alakultak volna…

***

Nyolcadikos koromban átmenetileg híressé váltam! Mivel iskolánk mellett volt a Pannónia Filmstúdió, ahol az összes külföldi film szinkronja készült, ahonnan hangokat jöttek keresni. Kiválasztottak. Néhány filmhez kölcsönöztem a hangomat, nagy élmény volt. Olyan hírességekkel dolgozhattam együtt, mint Dallos Szilvia, Agárdy Gábor, Fülöp Zsigmond vagy Mécs Károly. Néhány mondatos szerepek voltak ezek, de fantasztikus gázsit kaptam. Alkalmanként 150 forintot! Ez akkor nekem egy vagyon volt. (Akkor egy csokiceruza 1 forintba, egy lángos nyolcvan fillérbe, egy műanyag katona 1,20-ba került).

Mivel egy szerencsés kéztörésnek köszönhetően még a biztosító is fizetett 300 forintot, úgy döntöttem, hogy beruházom a pénzt. Vettem egy kutyát. Ez a kutya lett a család kedvence. Apám többet foglalkozott vele néhány nap alatt, mint addig velem összesen. Külön főzött neki répafőzeléket, vagdalta neki a párizsit. Amikor egyszer a kutya félrenyelt valami csontot, taxiba ugrott és elrohant az állatorvoshoz. Még „beszélgettek” is rendszeresen. Egyszer busszal indultam egyedül a Mátrába, hónom alatt a kutyával. Apám kikísért az Engels téri buszállomásra. A kalauz nem akart felengedni minket, mert félt a kutyától, pedig csak egy tacskó volt, és volt rajta szájkosár. Apám egy darabig győzködte, de a kalauz becsapta előttünk az ajtót. Apám elment intézkedni. Pár perc múlva az egész Engels tér hallhatta a forgalmi irodából, hogy „a mátrai busz személyzetét kérjük, engedje fel a kisfiút a kutyával, máskülönben fegyelmi eljárás alá vonjuk őket!” Ekkor kinyílt az ajtó, de nem engedtek fel akkor sem. Apám előkerült a forgalmi irodából, és elkezdte a busz ajtaját rángatni. Rövid kézitusa következett ezután, aminek egy forgalmista vetett véget. Furán néztem Apámra, kérdeztem volna, hogy ezt miattam, vagy a kutya miatt tette-e, de válasz helyett fellökött a buszra. Végül is szerencsésen odaértem, útközben nem ettünk meg senkit, bár a kalauz megkérdezte, hogy mikor szándékozunk visszajönni? Gondolom, arra a napra szabadságot kért.

Nyolcadikban már lassan a jövőn kellett gondolkodni. Nagy kilátásokra nem számíthattam, Lennon is visszaküldte Erzsébetnek a kitüntetését, mert nem tetszett neki, hogy mióta megkapta, csapatostul követték az amerikaiak az első 3500 tengerészgyalogost Vietnamba, ahogy az várható volt. Nekem ehhez képest súlyos kérdéseken kellett törnöm a fejemet. Mi legyek, ha nagy leszek? Lelkész, orvos meg tanár nem akartam lenni, talán, ha a költőket szerettem volna, vagy nem kellett volna állandóan orvoshoz járnom gyerekkoromban, de kőműves és hentes azért mégsem… Egyetlen szakma tetszett nagyon, az pedig a pincérség volt. Megfigyeltem, hogy az igazi pincér nem szolga, sőt. Van valami arisztokratikus a nagy pincér-egyéniségekben, akikkel illik jóban lenni, akik nehezen mosolyognak és sohasem tolakodóan személyeskedők. Sokat jártunk a legendás Balázs vendéglőbe és a Hársfa étterembe ebédelni. Volt egy kedvenc pincérem, ő volt az egyetlen fiatal a személyzetből. Mivel közben kerületi orosz versenyt nyertem, kézenfekvő volt, hogy a nyelvtudást, mint pincér, kiválóan hasznosíthatnám. Jelentkeztem a Vendéglátóipari Szakközépbe. Ekkor még az iskola intézett mindent, mondták, hogy majd szól az osztályfőnököm, mikor kell felvételiznem. Már mindegyik osztálytársam volt felvételizni, csak én nem. Aztán egy nap bejött az ofő, mondta, hogy bocs, de elfelejtett szólni, tegnap volt a felvételi, esetleg menjek oda ma, hátha fogadnak. Fogadtak. Akkor még nem nagyon volt felvételi vizsga, csak amolyan kedélyes elbeszélgetés. Ez szerintem remekül sikerült. Ők is mondták, hogy jó, jó, de már nincs hely, próbálkozzak jövőre! Ekkor beindult a protekciókeresés, amihez jó volt, ha a szülők kiterjedt személyes ismeretséggel rendelkeztek. A protekció meg a korrupció nagyjából egymást helyettesítő fogalmak, ha az előbbi nem volt meg, akkor jöhetett a próbálkozás az utóbbival. Az én szüleimnek, különösen Apámnak, volt sok ismerőse, de az egyházi vonal nem tartozott igazán a befolyásos réteghez. A mi protekciónk a következő választékot biztosította számomra: hentes (na tessék), liftszerelő, és egy közgazdasági szakközépiskola. Ez utóbbit választottam. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy a tériszonyommal a tizediken liftet javítok, vagy egy fél marhával a vállamon megyek haza a vágóhídról. Voltam vagy 150 centi magas, és hozzá 35 kiló. Ez ideális egy közgazdásznak? Belevágtam. Később arra is rájöttem, hogy jó, hogy nem lettem pincér.

@ Ad Librum Kft. Minden jog fenntartva.

A KÖTET KÖVETKEZŐ FEJEZETE ITT OLVASHATÓ.